A színes arcképemre, ami tizenhat éves koromban, kozmetikus által halványan sminkelve, egy fényképész szalonjában műtermi körülmények közt készült rólam, már nem emlékszem pontosan, milyen alkalomra, az édesanyám azt mondta: undorítóan nézek ki rajta, kurvás. Még mindig fel tudom idézni magamban, mit éreztem akkor és utána minden alkalommal, amikor a képre néztem. Vagy egyáltalán csak eszembe jutott a jelenet. A szégyent. Hogy valójában rejtegetnivalóm van, mert koszos vagyok, kurva, szégyellni való. Beleláttam a képmásomba is: igen, így néz ki egy parázna kis kurva, aki én vagyok. És ezt biztos mások is látják rajtam, s a képen is. Addigra már a szerelmem is elkért egyet a négy példányból, ami készült. Nagyon tetszett neki, bekeretezte, s kitette az íróasztalára. Sosem mertem szóvá tenni, de mindig zavart, hogy ezt a képemet szerette. Úgy éreztem, azért kérte el, mert neki is „csak az” lenne fontos belőlem, ő is „csak azt” szeretné tőlem.

Feldmár András, a Kanadában élő, magyar pszichiáter írásaiban, a vele készített interjúkban vissza-visszatérő téma a szégyen kérdése és a gyerek megszégyenítésének végtelenül káros és kontraproduktív hatása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a megszégyenítés éppen beledöngöli a megszégyenítettet abba a szerepbe, amit ilyen jellegű kritikával illetnek, ami miatt megszégyenül. Feldmár ezt a következő példán keresztül világítja meg.

„Ha szeretnék valamit, akkor úgy szégyenítenek meg, hogy azt hajtogatják: Te mindig kérsz valamit, neked semmi sem elég. Egy feneketlen kút vagy. Na, hát akkor hipnotizál a mamám vagy a papám, hogy én egy feneketlen kút vagyok. És én elhiszem, hogy egy feneketlen kút vagyok. De ettől nem leszek jobb, csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ilyen vagyok. És akkor vagy meg akarom ölni magam, vagy mindenkinek úgy mutatkozom be, hogy én egy feneketlen kút vagyok. Tehát, akit megszégyenítettek, és aki szégyelli magát, az nem fog megváltozni. Mert elhiszi, hogy ő az, akinek őt mondták. És mégis, ennek ellenére általában majdnem minden szülő, majdnem minden tanár reggeltől estig szégyeníti a gyereket.”

Emellett, Feldmár szerint, el kell választani a bűntudatot a szégyentől. A bűntudat a cselekedetre vonatkozik, arra, mit tettem vagy mulasztottam. A szégyen pedig arra, ki s mi vagyok én, tehát az ember lényét támadja meg.

Feldmár András a gyereknevelésben adható legfontosabb tanácsnak azt tartja: semmilyen körülmények közt ne szégyenítsük vagy alázzuk meg a gyereket, s ha bárki ezt tenné vele, azzal szemben védjük meg, álljunk ki érte.

Nagyon sok anya szégyeníti meg rendszeresen a serdülő lányát, mert zavarja annak bontakozó nőisége, amikor még a sajátjával sem tud mit kezdeni. Ezeknek a lányoknak egy része felnőttként felismeri ezt, foglalkozik a problémájával, s szülőként már nem követi el ugyanezt a hibát. Sok gyereket viszont csak az óv meg ettől, hogy fiúnak születik.