Nehéz beszélgetni azzal a barátnővel, aki fejcsóválva rácsodálkozik az életed előtte feltárt eseményeire, milyen nehézségeket kell megoldanod, miközben az elejtett félmondataiból tudod, hogy – finoman szólva – az ő élete sem fenékig tejfel, bár meg van győződve arról, náluk mindig süt a nap. Vele kapcsolatban minden tökéletes, rendszerint megmagyarázza magának, ez vagy az miért jó neki, a náluk zajló dolgok miért a lehető legtökéletesebbek.

És most nem arról beszélek, amikor valaki minden őt ért hatásnak keresi az okát, értelmét, s többé-kevésbé látja, megérti, mi miért történik vele.

Van, aki egyáltalán nem keresi a valódi okokat, mert az olyan felismerésekhez vezethetne, amit ő nem bír el, ezért hárít, a realitásoknak még a fuvallata elől is menekül. Nem lát ki a helyzetéből, nincs rálátása önmagára.

Mondhatnánk, hogy neki jó ez, az ő dolga, ettől és így boldog, ne keressünk ott is csomót, ahol nincs. Vagy legalábbis, ne feszegessük.

Amikor én kíméletlen őszinteséggel feltárom előtte például a párkapcsolatom nehézségeit (érdekli), hogyan kell tartanom a határaimat és kiállnom magamért bizonyos helyzetekben, ő nem tud párhuzamot vonni a saját életében fellelhető hasonló eseményekkel. Azt gondolja, nekem milyen nehéz, és nem szeretne azzal szembesülni, hogy náluk csak azért nincs (nagyobb) feszültség, mert elfogadja a helyzetét, az elvárásokat, a ráosztott szerepet, cserébe azért, amit összességében kap, nyer az ügyön. Neki így is jó, meg úgy is. Na, azért nem teljesen, ez kitűnik pikírt megjegyzéseiből, bizonyos témákkal kapcsolatos felfokozott reakcióiból, eltúlzott megdöbbenéseiből (amikor is úgy tűnik számára, pontosabban azt szeretné látni, nekem nyilvánvalóan „rosszabb”, illetve ehhez képest náluk mennyivel korrektebb a helyzet, mármint az ő megítélésében).

Tisztában vagyok vele, hogy minden emberi kapcsolat alkalmazkodással jár. Megteszem érte, szívesen, mert őt ez boldoggá teszi. Ő is megtesz dolgokat miattam, mert örül, ha örömet tud szerezni. Minden családmodell jó, ha mindkét fél jól érzi benne magát, kölcsönösen tisztelik és becsülik a másik erőfeszítéseit, preferenciáit, valódi vágyait. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy mindenki tisztában legyen a sajátjaival. Sok probléma forrásai a párkapcsolatokban az elnyomott és/vagy későn felismert saját vágyak, preferenciák.

Ugyanakkor vajmi kevés olyan családot látok, ahol a függő félből nem válik alárendelt, a másik fél nem kényszeríti rá az akaratát, helyzetével nem él vissza, helyette bírja annak felelősségét és érzi súlyát, hogy valaki rábízza magát. Gyakran tapasztalom, amint a nőkkel szembeni elvárásokat a nők (jellemzően ők függenek) identitásaként definiálják. A nők pedig magukévá teszik. Belefeszülnek, hogy saját magukból kipréseljék, megfeleljenek. Egymástól is ezt várják, s felháborodnak azokon, akik ebbe nem mennek bele, vagy kidugják belőle a fejüket. A fokozatok változatosak. És a kiszolgáltatott jellemzően nem lát választási lehetőséget. Ilyenkor, jobb esetben, adottságként tekint a helyzetére, s képes önmaga lenni, a saját életét élni az adott körülmények között. Rosszabb esetben pedig elhiszi, hogy ez az identitása, s beledarálja magát a szerepbe. Vannak mindenféle hibridek és átmenetek is.

A fentiekben jelenségről írtam. Nem gondolom, hogy minden kapcsolat mélyén rejtett alá-fölérendeltségi viszony húzódik meg, vagy ne lehetne valakinek identitása az, ami a nőktől hagyományosan elvárt. Akinek nem inge…

(Az írás 2016. augusztus 12-én jelent meg.)