A minap hivatalosak voltunk egy partira (amennyiben egy külvárosi telken való szalonnasütést nevezhetünk így). Sokan voltunk, a házigazda célja az ő ismerőseinek egymáshoz való közelítése volt, melyet minimális költségráfordítással igyekezett megvalósítani. „Sok ember, sok sörrel biztosan alkot majd valami nagyot” alapon.

Az első félórák kínos feszengése meg néhány pohárka eltüntetése után oldódott a társaság, és lépegettek ki az emberek az ismerőseik árnyéka által határolt, biztonságos komfortzónából. Mellém is odatévedt egy férfi, bor volt nála (jó pont), megdicsérte a ruhámat (újabb pont), megkérdezte, honnan ismerem a házigazdát… Beszélgetni kezdtünk. Néhány perc múlva a munkára terelődött a szó. Megtudtam, ő az építőiparban nyomja, ő pedig megtudta, hogy én otthon vagyok. Családmenedzseléssel (értsd: háztartási teendők ellátása főzéstől vasalásig, kiskorú terelgetése, mindenfeneség észben tartása a tisztítótól a csekkekig), szabadidőmben pedig írok. Utóbbit meg sem hallotta, hanem elhúzta a száját, és azt mondta: - Jaaa, te sem csinálsz semmit? Az én feleségem is otthon van. Most is – tette hozzá kicsit cinikusan. Vagy csak én éreztem annak…

No, a korábbi jó pontjai a mosolyommal együtt olvadtak el. Elnézést kértem, és otthagytam. 

Otthagytam, mert fájt, amit mondott. Megerősítette, amit én is sokszor érzek. "Szarva közt a tőgyét találta el" a beszólásával – szokták mondani. Rengeteget tépelődöm ugyanis ezen az otthonlevősdin, de mindig oda lyukadok vissza, hogy ez az egész dilemma annyira közhelyes, mint a „tyúk tojta-e a tojást vagy a tojás a tyúkot”. A tipikussága ellenére azonban úgy döntöttem, mégis felvetem, mert újra és újra élővé válik, lépten-nyomon előkerül és gyomorszájon rúg.

Tény, hogy a mi családunk nem működne, ha én is reggeltől estig kötött munkahelyen dolgoznék, ahogy a férjem. Próbáltuk, nem ment. A multiknál nem nagyon csípik, ha egy anyuka két percet késik, nem vállal túlórát, vagy szabit vesz ki, ha beteg a gyerek (a betegállományt hagyjuk is – az ma már egyenlő azzal, hogy te rúgod seggbe magad a főnök helyett). Húztuk az igát mindketten, és mikor arra jutottunk, hogy kellene egy segítő, azt mondtuk: nem. Nem fogok egy olyan közegben robotolni, ahol szarul érzem magam, ami miatt folyamatos időhiánnyal és lelkiismeret-furdalással küzdök, és nem fogom a fizetésemet egy bébiszitterre költeni. Akkor inkább beosztással, szerényebben élünk, de én, ÉN akarom nevelni a gyerekemet.   

Közhely, utópia?

De sötétebb pillanataimban, vagy mikor a kihallatszó gondolataimat mások kimondják helyettem, ahogy ez a srác is az összejövetelen, elfog a kétely. Hogy hol is a helyem. Hol a nő helye. A családban, a munkahelyen, a társadalomban, a saját maga által épített kispolcon.

Hol az egyensúly? Mi nyújtana örömet egy nőnek, giccsesebben: mitől érezné kiteljesedettnek, önazonosnak magát?

Hiába közhelyes a probléma, mégsem egyszerű a válasz.

A túlzott női öntudat olyan túlkapásokat szül, mint a feminista mozgalmak, de a sika-fazék-zoknistoppolás mint – mások? által ránk oktrojált - életcél is teljesen felőrli a női önbecsülést. Mert a házimunka eredménye csak akkor látszik, ugye, ha nincs elvégezve. Ellenkező esetben teljesen természetes, hogy van tiszta pohár, vasalt ing meg friss kenyér a tízóraihoz. És ez a természetesség generál olyan kijelentéseket, mint a „jaa, te sem csinálsz semmit!”

Meg olyanokat, amelyet komoly pozícióban lévő férfiak jelentenek ki: „Az asszonyoknak, a hölgyeknek és különösen a fiatal hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk az, hogy gyereket szüljenek. Emellett természetesen, ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát, és különböző helyeken kell dolgozni." (Varga István, ogy. képviselő, 2012.)

Hja. Hát nem, ettől senki nem lesz boldog. Mert ha ettől a nők boldogok lennének és a férfiak fizetése is lehetővé tenné, hogy egyedüli keresőként eltartsanak egy nagycsaládot, akkor mindenkinek lenne 3-4-5 gyereke, a haza meg fényre is derűlne rögvest. Hisz azt is felmérték már sokan és sokszor, hogy a magyar nők szívesen szülnének sokat, ha lenne hova és mire. De akkor sem lennének maradéktalanul boldogok az anyák, mert egy nő, ahogy anya, úgy szellemi, intellektuális, alkotó igényekkel rendelkező ember is. Mint a férfi. Az meg egy külön bejegyzésért sikít, hogyan is képzelné a fent említett úr, hogy majd egy 45-50 éves pályakezdő!!! nő elkezd „különböző helyeken” dolgozni, és megvalósítja magát 30 év otthonlét után, miután kirepültek a gyerekei…

Keret-élet, kerek élet

Elkanyarodtam magamtól. Engem mi elégítene ki? A hozzám hasonló helyzetben lévő nőket mi elégítene ki?

Szerintem a keret-élet. Az anyaság által keretbe foglalt munkás élet. Otthon. A gyakorlatban: reggel a család elindítása adott irányokba, majd a romok eltakarítása, bevásárlás, főzés, házimunka. Aztán otthonról végezhető munka – saját vállalkozás, alkotás, kreatív, írás, kinek mihez van affinitása és lehetősége – délutánig, amíg vissza nem kell kapcsolni anyuka-feleség üzemmódba. Mióta az IgenÉletre írok, magam is láttam már számos példát arra, hogy ez működhet. Számtalan nő „fordult már meg” ezen a portálon is, akik életvitelükkel bizonyítják, hogy „otthonról” is lehet nagyon keményen dolgozni és hasznot hajtani adott közösségnek. Tudom, a jelen magyar viszonyok közepette ez kicsit még idealisztikus, de talán nem utópia. Én megjártam a 8-tól 5-ig munka világát, sőt voltam kizárólag eltartott is. Egyik sem ideális, egyik sem kielégítő hosszú távon. De legalább látom a buktatókat.

Most próbálkozom a keret-élettel. Még suták a szárnycsapásaim, de legalább már csapkodok a lehetőségek után. Talán egyszer teremnek olyan körülmények itthon is (gazdaságban, fejekben), hogy mi, a „semmit nem csinálók” is emelt fővel vállalhassuk ezt a „semmit”.

Csányi Tinka