Szerintem életemben nem volt olyan cikk, amit annyi ideig pihentettem volna és annyiszor átírtam volna, mint ezt itt. Mert a téma meredeknek mondható, én pedig nem vagyok benne nyakig. És éppen ezért nem akkor jöttem elő vele, amikor a csapból is ez folyt, augusztus vége-szeptember eleje környékén. Így lassan két hónappal a “mainstream” média után sokkal simábban, tisztább érzelmekkel vehetjük elő a témát.

Szóval, sokat gondolkodtam, hogy beleálljak-e abba a történetbe, amit Veres András győri megyéspüspök Szent István-napi beszéde indított el. "A lombikbébiprogrammal az a probléma, hogy nem a férfi és a nő természetes kapcsolatában fogan meg az élet, ráadásul pluszmegfoganások is történnek mesterséges körülmények között. A többi embriót vagy lefagyasztják és félreteszik, vagy elpusztítják. A mesterséges megtermékenyítés nem elfogadható a Katolikus Egyház számára." - így nyilatkozott.  Arról pedig, hogy bűnös-e, aki a lombikprogramot választja ahhoz, hogy szülővé váljon, ezt mondta: "Attól függően, hogy mennyire volt tudatos részéről a döntés, ennek mértékében a bűne súlyosabb vagy kevésbé súlyos".

Azt gondolom, hogy a hit nagyon fontos az ember életében. De egy olyan egyház, amely nem képes haladni a korral, megújulni, modernizálódni és a jelen kor emberének kapaszkodót adni, annak az egyháznak ki fognak ürülni a templomai. Sajnálatosan, hiszen nagyon fontos alapot és igazodási pontot jelentenének. Reménykedem egy olyan pápában, aki majd a közeljövőben eleget tesz ennek és az X, Y, Z generációnak is támaszt tud nyújtani. Ez nagyon fontos lenne. Istent meg lehet találni  templomokon kívül is, persze. De jó lenne, ha nem csak ott lehetne megtalálni.

Nekem nincs gyermekem, ezért okozott dilemmát, hogy megszólaljak-e, megszólalhatok-e itt és most? Van-e jogom hozzá? Azután amikor az általam eddig nagyon tisztelt Böjte Csaba atya is Veres püspök álláspontját erősítette meg, akkor úgy döntöttem, hogy ha jogom egyesek szerint nincs is, okom mindenképpen van: azok a nőtársaim, akiknek nem adatott meg, hogy ágyban, párnák közt foganjon meg a gyermekük. Mert szerintem ők nem bűnösök, hanem hősök.

Ha egy pár meddőséggel küzd, több lehetőség is áll előttük. Elfogadhatják a helyzetet és kimondhatják, hogy legyen úgy, ahogyan lennie kell. Ha lesz gyerek, úgy is jó, ha nem, úgy is. Örökbe is fogadhatnak, hiszen néha a gyermek nem az ember hasában fogan meg, hanem a szívében. És van, amikor orvostól orvosig járnak, segítséget kérve. És ma már az esetek nagy részében az orvosok valódi segítséget tudnak nyújtani és a korábban meddő párnak gyermeke születhet. Mi ez, ha nem Isten ajándéka? Mi ez, ha nem csoda? Mi ez, ha nem remény? Küzdelmes, fájdalmas, nehéz? Igen. De a legtöbb esetben az eredmény egy csodagyönyörű, szuszogó, pihepuha kisbaba. Aki semmiben sem különbözik az ágyban fogant gyermektől. Akkor meg nem mindegy, honnan jött? Nem teljesen mindegy, hogy hol fogant meg? Mert szerintem teljesen mindegy. A lényeg, hogy van.

Hozzáteszem, hogy nem mindig a nő a meddő a kapcsolatban. Az esetek egyre nagyobb részében a férfinak olyan rossz minőségű a spermiuma, hogy egyszerűen nem képes a megtermékenyítésre. És az a helyzet, hogy ebben az esetben is a nő az, akinek el kell szenvedni a hormonkezeléseket és a beültetést. Akár a nő, akár a férfi a meddő, a nehezét a nő viseli. És valljuk be, hogy jó néhány kapcsolat elcsúszik ezen. Nem megy a közös küzdelem. Van ilyen. Talán ezek a kapcsolatok akkor is véget értek volna, ha a várandósság simán bekövetkezik. De a kapcsolatok nagy része a közös küzdelem következtében még erősebb lesz.

Nem tudom, hogy meg tudnék-e foganni, ki tudnék-e hordani egy gyermeket. Sosem jutottam el addig a pontig, hogy ez kiderüljön. Sosem voltam várandós. Nem vetéltem el, nem volt abortuszom. A méhem gyakorlatilag egy hasznavehetetlen, funkciótlan szerv, ha így vesszük, hiszen nem teljesítette be a feladatát, nem hordott gyermeket magában. Életem első 34 évében ez rendben is volt így. A húgaim gyámja voltam, nem volt téma a saját család. Aztán egy rövid időre téma lett. Nem sikerült. Nem rajtam múlt. Ma már úgy tűnik, hogy bezárt a bazár - anélkül, hogy valaha kinyitott volna. Nem derült ki, hogy az én testem alkalmas-e arra, hogy anyává tegyen, nem volt megfelelő a partner ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen. Néha úgy gondolom, jobb lenne meddőnek lenni - az legalább besorol valahová, ad egy identitást. Így, ahogy most vagyok, csak egy olyan nő vagyok, akinek nem sikerült. Ennek is megvan az oka, persze. 

Nem jártam hormonkezelésre. Nem figyelték orvosok a peteérésemet. Nem szurkáltak össze, nem aggódtam azon, vajon megtapad-e a kis sejthalmaz, nem vetéltem el. Nem éltem át a szülés fájdalmát és örömét. De mégis van és lehet véleményem. Mélyen hiszem Istent és bár katolikusnak kereszteltek, a püspök úr szavaival egyáltalán nem tudok egyetérteni. Először is, semmi köze ahhoz, hogy kinek hogyan adatik meg az, hogy szülővé váljon. Persze, nagy boldogság lenne, ha menne orvosok és hormonok nélkül - de ha nem megy, viszont orvosokkal és hormonokkal mégis sikerülhet? Akkor meg kell ragadni ezt a lehetőséget. Mert ez van. És a megtermékenyített, de fel nem használt petesejteket sem feltétlenül kell “kidobni” - lehetőség van ezek eladományozására olyan párok részére, akiknek szükségük van rá. Ezt a lehetőséget lehetne kicsit erősebben propagálni. Egyébként hiszek abban, hogy onnantól lélek és ember, amikor megtapad a méhfalon - tehát a megtermékenyített petesejt csupán egy sejthalmaz. Ember akkor lesz, amikor megtapad és megindul természetes fejlődésének útján. Nem tudom elfogadni, hogy valaki azért utasítja el azt, hogy a lombikban fogant gyermekek egyáltalán létezzenek, mert ezekért a sejtcsomókért aggódik. Azért ez igencsak a ló túloldala.

Szerintem a mesterséges megtermékenyítés Isten ajándéka. És mint ilyen, csodálatos lehetőség arra, hogy a korábban meddő párok szülők lehessenek. Harminc éve már, hogy a lombikbabák köztünk élnek. Több tízezren vannak Magyarországon. Több tízezer gyermek, akik enélkül a lehetőség nélkül nem létezhetnének. Semmiben sem mások, mint a többi, hagyományosan fogant gyermekek. A szüleik sem mások, mint a többi szülő. Nem szörnyetegek, nem bűnösök. Emberek. Mint bárki más.

(Cikkünk 2017. október 13-án jelent meg.)