Nagyon sokszor látok szülőket hibázni. Megszégyeníti a gyerekét az utcán, a kicsi pedig megsemmisülve lehajtja a fejét. Üvölt a gyerekkel a boltban, mert az vágyik valamire, de nincs rá pénz. Vagy éppen a kicsi gyerek feje magasságában tartva a cigarettát, bőszen füstöl, pont letojva, hogy milyen hatással van a fejlődő szervezetre a DOHÁNYFÜST.

Tudom, hogy a legtöbb szülő jó szülő. Nem vádaskodni szeretnék, akinek nem inge, nem veszi magára. De igenis, vannak szülők, akiknek vagy tudásuk, vagy igényük nincsen arra, hogy jobban csinálják. Személyesen persze nagyon ritkán merünk vagy akarunk szólni emiatt. De ha ugyanez az interneten történik, beindul a kommentháború.  És ilyenkor bedobják a mindent eldöntő mondatot: "mit tudod te, nincs is gyereked"! Ilyenkor tudjuk, hogy bizony, “beakadt”.

Nekem például nincs gyerekem, ez vitathatatlan. Valószínűleg nem is lesz. És akkor nem lehet nagyobb rálátásom? Nem lehet, hogy a gondolataim akár hasznosak is lehetnek? Hát dehogynem.

Először is, rengeteg önismereti, pszichológiai, gyereknevelési cikket és könyvet olvastam. Valami tudás csak ragadt rám ezekből.

Másodszor, én is voltam gyerek. Nehéz, terhelt gyerekkorom volt, pontosan tudom, hogy milyen MÉRGEZŐ SZÜLŐK gyerekének lenni. És fontos, hogy fel is dolgoztam ezt, így nem vádaskodva állok a kérdéshez, hanem egy tiszta, tudatos térből.

Harmadszor, négy húgom van, akiket nagyrészt én neveltem. Már gyerekkoromtól az én felelősségem volt, hogy ők el legyenek látva. Ha az éjszaka közepén keltettek fel a  kérdéseikkel (például, megtörtént eset: melyik az erősebb, a cápa vagy a bálna?), akkor én az éjszaka közepén válaszoltam meg ezeket. Mert fontos volt. Később a két kisebbnek a gyámja lettem, mert anyánk meghalt. Van tehát bőven gyereknevelési tapasztalatom.

És negyedszer, sokat dolgozom sérült, lelki terhekkel sújtott emberekkel. Segítek nekik feldolgozni a gyerekkori traumákat. Tudom, hogy egy rossz szülői minta, egy káros viselkedés milyen felnőttkori blokkokat, gátakat okozhat. Csak két példa: az, hogy valakit kifejezetten fiúnak vártak, mégis lány lett (vagy fordítva), okozhat az embernek akár egész életére olyan megfelelési kényszert, amit sosem tud magában kielégíteni. Egy szeretetlen, rideg szülő miatt pedig akár egész életre kiható párkapcsolati problémái lehetnek valakinek. És ez csak két rövidke példa. Holnap estig folytathatnám a sort.

Egyáltalán nem biztos tehát, hogy csak azért, mert valakinek nincs gyereke, vagy már régen volt kisgyereke, haszontalan tanácsot ad vagy rossz szándékkal teszi ezt.  Érdemes meghallgatni, elgondolkodni ezeken, hiszen talán éppen azért láthat tisztábban, mert egy semleges térből tudja nézni a történetet. Tény, hogy nem mindegy a közlés időpontja és módja, de még a közösségi médiában adott kéretlen tanácsok sem minden esetben haszontalanok.

Én, mint volt sérült gyermek és mint sérült gyermekekből lett felnőtteket segítő ember, a következőket javasolnám (tisztán, szeretettel):

• Álljunk ki a gyerek mellett, ne hagyjuk áldozatszerepben, semmilyen módon.

• Ne szégyenítsük meg. Még véletlenül sem. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethet egy szülő.

• Ne becsüljük le, sem testileg, sem lelkileg. Sőt, ismerjük el, bármi jót tesz.

• Ne vetítsük ki rá a saját frusztrációnkat. Nem ő tehet arról, ha a szülőjének valami nem jó.

• Ne utasítsuk el. Ha szól vagy jelez, azonnal reagáljunk rá, lehetőleg pozitívan.

• Ne támasszunk irreális elvárásokat. De normális elvárásokat mindenképp. Éreztessük, hogy tudjuk, képes rá.

• Soha ne hagyjuk ott szó nélkül sehol. Mindig beszéljük meg vele, akármilyen kicsi, hogy elmegyünk, de visszajövünk.

• A jó dolgokat hangsúlyozzuk, ne a hibákat.

• Tekintsük partnernek. Csak kicsi, de nem hülye.

• Soha ne áruljuk el a gyereket. Ne érezhesse úgy, hogy cserben hagytuk.

• A bántalmazás bűn. Jogilag és erkölcsileg is. Minden bántalmazó szülő elveszíti a gyermekét. Ki előbb, ki később. Csak a szeretet tart meg egy életen át.

• Beszélgessünk vele. Őszintén, szeretettel.

• Ne legyünk vele igazságtalanok. Ne legyen ő a bűnbak.

• Ne tegyünk rá olyan terhet, amihez még nem elég érett. Várjuk el azonban, hogy felelősen álljon a dolgokhoz.

• Ha szükséges, csakis a viselkedését minősítsük, soha ne őt magát.
  
  

Nehéz, tudom. De a gyerek lelke a legfontosabb. Remélem, hogy egyre több olyan szülő is felismeri ezt, akinek eddig nehézségei voltak e téren. Akkor el lehet indulni egy jobb irányba.

(Cikkünk 2017 szeptember 24-én jelent meg.)