Sokszor hallottam, ha nem tetszem magamnak egy rólam készült fotón, tegyem csak el azt a képet, mert ha majd 10 év múlva előveszem, úgy fogom találni, milyen jól néztem ki akkor, azon a fényképen!

Nos, nekem nem ez a tapasztalatom. Az a fotó, amin nem tetszettem magamnak, amikor a kép készült, 10 év múlva sem tetszik, sőt, 20 vagy akár 30 év múlva sem tölt el jóérzéssel, ha ránézek.

Egyszerűen azért, mert a fotóra pillantva mindig emlékszem arra a lelkiállapotomra, amikor az a kép készült: a fénykép felidézi bennem az összes érzést, amit annak elkészülése idején éreztem. Amennyiben a pillanatnyi vagy tartós lelkiállapotom akkoriban nem volt kellemes, nem szívesen nézem megörökítve sem.

A fotó számomra nem a külső megjelenésről szól, matériáról, hanem a hangulatról, a kisugárzásról. A pillanatról, amit kifeszít.

A jó fénykép nekem attól jó, hogy elkapja a pillanatot. Azt a hangulatot, (lelki)állapotot, amit a fotós meg szeretne örökíteni. A pillanatot, amit ki szeretne feszíteni az utókornak.

Leginkább azokon a képen szeretjük látni magunkat, ahol a – profi vagy amatőr – fotós az önazonos pillanatunkat kapta el. Ahol, még ha csak egy pillanatra is, önmagunk vagyunk: teljesek, erőnk, erőforrásaink és cselekvőképességünk tudatában. Esetleg könnyedek és teljes bizalommal az élet iránt. Azokat a képeinket nézzük szívesen, amelyek kerek, egész pillanatainkat örökítik meg. Ezek nem mindig szabályos képek, ennek ellenére, vagy ezzel együtt, sugárzunk rajtuk.

Ezt, például, szeretem, pedig nem egy „klasszikusan” jó kép…

Amikor nem tetszünk magunknak egy fényképen, legyen az régi vagy új, valójában az akkori útkeresésünk, bizonytalanságunk, talajvesztettségünk nem tetszik magunkban: ami épp kifeszül a képen. Lehetünk a legtökéletesebb sminkben, hajjal, ruhával, alakkal, szépen beállítva – ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha épp csak tartjuk magunkat, az kiül ránk. Kiül a tekintetünkre, arcunkra, testtartásunkra. Az sugárzik a képről, ami aktuálisan, a fényképezőgép elkattintásakor bennünk volt.

Azt gondolom, a szívünknek kedves fényképhez nem kell „tökéletesen” kinéznünk. „Elég”, ha a fotós meg tud minket örökíteni olyan pillanatunkban, amikor a helyünkön érezzük magunkat.