Nem vagyok rá büszke, de elég sokat autózom, mert az agglomerációból bejárást, a mindennapi logisztikát az iskola, munkahely, edzések és különórák között nem győzöm másképp. Emiatt elég gyakran tankolom a kisautót, amit használok. Bármelyik benzinkutas segítségét, ha felajánlja, udvariasan elfogadom. Nem azért, mert nem tudom megoldani a tankolást vagy az ablakmosást egyedül. Ebben van némi játéka a női-férfi energiáknak. A férfi a számára testhezállóbb feladat megoldásában segíthet az ezen a terepen kissé bizonytalanul mozgó nőnek. S nem utolsósorban, pénzt is kap érte. Nekem meg jólesik, hogy kiszolgálnak, megcsinálják helyettem: valami olyasmit, ami számomra tényleg inkább férfias, mint nőies. Szívesen főzök, terítek, tálalok, több fogást is, a benzinkúton pedig szeretem, ha a férfi mutat előzékenységet. (Életemben egyszer jártam úgy, hogy nő ajánlotta fel a segítségét tankoláskor a benzinkút személyzetének tagjaként, igen furcsán is éreztem magam a szituációban.)
A minap beálltam tankolni 2003-as gyártmányú „mi autónkkal” a lakóhelyünkhöz legközelebb eső benzinkútra. Rendszeresen megfordul ott a család apraja-nagyja, látásból jól ismerjük egymást a kút teljes személyzetével. Amikor késő este begördültem, a húszas évei legelején járó kútkezelő fiú – aki korábban már rendszeresen tankolta az autóm, s ezért általában kétszáz forintot kapott alkalmanként, ha pedig bármi extrát, például olajszint mérést vagy ablakmosó folyadék betöltését kértem tőle, akkor egy ötszázast – egyedül álldogált ott kuncsaftra várva.
Velem párhuzamosan gördült be a kútra egy szép nagy fehér terepjáró is.
A kútkezelő fiú arcára látványosan kiült a dilemma, most melyik autóhoz menjen, kinek ajánlja fel a segítségét.
Amikor kiszálltam az autómból, észrevettem, hogy a benzinkutas fiú a nagy fehér terepjáró, illetve az abból kiszálló férfi – akiben felismertem a kollégámat, s egy pillanatra összemosolyogtunk – felé indult. Mintha mi sem történt volna, könnyedén letekertem a tanksapkát, leakasztottam a töltőpisztolyt, s elkezdtem tankolni. Láthatóan nem pillantottam fel, mintha észre sem vettem volna, mi zajlik tőlem pár méterre, pedig nagyon is kíváncsi voltam, a kollégám reagál-e a szituációra – én kínosan éreztem volna magam a helyében –, s ha igen, akkor hogyan. Nos, ő pont ugyanúgy érzékelte a helyzet visszásságát, mint én, és – bár továbbra sem emeltem fel a tekintetem – láttam, hogy a benzinkutas fiút átküldte hozzám…
Szerencsétlen fiú nem nagyon tehetett mást, mint felajánlotta nekem (is) a segítségét, akkor azonban már benne volt a töltőpisztoly a tankban, nem sok tennivalója akadt. Természetesen nem kértem meg, hogy a szélvédőt lemossa, hanem udvariasan megköszöntem az általa megkésetten felajánlott segítséget azzal, hogy megoldom egyedül. Ezek után a kollégám szintén átsétált hozzám, s megkérdezte, segíthet-e. Már-már zavarba jöttem, de megköszöntem ezt is. Közben arra gondoltam, ennél jobban nem is oldhatta volna meg a szituációt. Neki legalább annyira kellemetlen lehetett a helyzet, amit a benzinkutas fiú – mondjuk ki, mohósága – előidézett, mint amennyire én meglepődtem a fiú viselkedésén. Persze, elnevetgéltünk rajta. Ő nem szokott ezen a kúton tankolni, nyilván meglepte az új vendégnek kijáró figyelem…
Eszembe jutott, hogy édesapám néha megjegyezte: ha bútorszállító teherautóval állt be egy benzinkútra, senki nem foglalkozott vele, azonban amikor – a fent említett terepjáróval megegyező cég által gyártott – családi limuzinnal gurult be, akkor mindig nagyon készségesnek és segítőkésznek bizonyult a kútkezelő személyzet.
Nyilván tisztában vagyok vele, nem a két szép szememért segít a benzinkutas megtankolni az autót, lemosni a szélvédőt, s úgy gondolom, ezt viszonzom, avagy – szó szerint – díjazom is. Mégis, még mindig meg tudok lepődni azon, mit hoz ki emberekből pár remélt forint.
