A nagy közösségi oldal, a Facebook bővelkedik mindenféle csoportban. A közösséghez tartozás pszichológiáját boncolgatni most, itt teljesen felesleges, ámde tény, az ember mindig tartozni akar valahová, lehetőleg adott témában hasonló gondolkodású emberek közé.

Nos, én leginkább mindenféle „csajos” csoportnak vagyok a tagja, leginkább azért, mert nőként érdekel a divat, a smink, az ékszerek, és sok egyéb, ehhez hasonló „haszontalanság”. Másrészt azért, mert a politika, társadalmi és közéleti csoportokban és -ból ömlő mocsokban, szitokban és gyűlölködésben képtelen vagyok részt venni. Ezekkel még akkor sem tudom és akarok azonosulni, ha éppen az adott csoport alapgondolataival egyetértek.

Szóval maradtak a „csajos” csoportok, köztük néhány bizsus-zsuzsus csoport is. Ahhoz, hogy ezen részvételem érthető legyen, álljon itt egy kis történet.

Még gyerek voltam, amikor apámnak volt egy tündéri felesége. Magdussal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, szeretem őt. Mikor kamaszként Angliában jártam, Magdus ott élő édesanyjához is ellátogattam. Már akkor megfogott, hogy a karján zsuzsukkal teli karkötő csörgött. Nem olyan, mint amilyet a cigányasszonyok karján látni, mikor megragadják a kezed, hogy jósoljanak neked. Valami más volt. Arra nem emlékszem, hogy arany vagy ezüst, de tele volt zsuzsukkal, és ahogy lépett, finoman csengett. Olyan különleges érzés volt hallgatni.

Akkor elhatároztam, hogy ha öreg leszek, nekem is lesz ilyen zsuzsus karkötőm. Csak valahogy jártamban-keltemben sosem sikerült olyanra akadnom, ami tetszett volna. Pedig eskü, ha rátalálok az igazira, tán nem várom meg az öregkort. Vettem volna, de vagy nagyon drága volt, vagy giccses. Vagy én nem voltam még elég érett hozzá?

Az aranyért sosem rajongtam, nem éreztem magaménak. Persze voltak és vannak bizsuim, sőt, olyan is, amin cuki kutyás zsuzsu lóg pár darab.

Aztán nemrégiben, egy barátnőm inspirációjára ráakadtam egy olyan márkára, amely bővelkedik nem csak karkötőkben, de zsuzsukban is. Igényes, kézműves és meseszép minden darabja. Tudom, ő már évek óta hordja, mégis, valahogy én még nem voltam rá elég érett talán. Most szerettem bele. Talán a korral jár nálam. Nem tudom. De a szerelem végzetes. Olyannyira, hogy még eljegyzési gyűrűt is innen választott a párom. (Na jó, az esküvőre már más lesz, kézműves termék, egyenesen Moszkvából, de legalább az is ezüst.)

Azt viszont igen, hogy a hatalmas kínálat, a színkavalkád ellenére sem könnyű a dolgom. Talán az igényeim miatt. Mert nem elég nekem, hogy színben passzoljanak a zsuzsuk. Nem elég, és nem az kell, hogy egy adott márka legyen. Nem érdekel, hogy a külvilág mit lát. Nekem kell a plusz, amit adnak. A kötődés. Sose veszek meg egy zsuzsut csak azért, mert szép. Azért sem, mert éppen divatosabb. Hiszen mind szép. És az elegáns mindig divatos.

Nekem minden egyes apró zsuzsu egy-egy emlék. Az Eiffel torony Párizs szerelmeseként alap, ahogy a Vaszilij Blazsennij székesegyház is, hiszen Moszkva számomra "A Város". A fényképezőgép szintén örök szerelem. Az évfordulós charm a párom ajándéka (ahogy sok másik is), az első évfordulónkra kaptam tőle. A piros kiscipő, a muránói üveg zsuzsukkal szintén nagyon én vagyok. Egyszerűen nő.
És minden egyes dísz, amit még kinéztem, kívánságlistára raktam, én vagyok. Részben vagy egészben. Mindegyik valami olyasmi, amit vállaltam és vállalok, amit szerettem és szeretek.
Lehet, hogy megöregedtem? Hiszen egyszer azt mondtam, még úgy tizenhat évesen, hogy akkor lesz zsuzsus karkötőm, ha megöregszem. Nem tudom, lehet, hogy megöregedtem. Vagy csak megértem rá.

De azt tudom, hogy bár lehet, divat manapság ez a márka (még jó, hogy a többit csak interneten lehet rendelni, így legalább ezen is tudnak nyafogni a divatbabák), de a stílus maga az ember. A stílust nem lehet tanulni, arra meg kell érni. Az apró zsuzsuim csörgése pedig az én stílusom, és az én emlékeim. És hiába lett mostanság trendi divatcikk, amiért már a stílusukat éppen csak keresgélő tinik garmadái állnak sorba, valahogy úgy vagyok ezzel, mint a Rolls Royce-szal. Hiába ül bele egy tahó újgazdag, hiába lesz rá pénze, hogy megvegye, soha nem lesz valóban az ő stílusa. És ez mindig látszani fog, azon is, ahogy vezeti, és azon is, ahogyan gondozza a csodaautót.

Éppen ezért csodálkozom mindig, amikor időről időre a csoportban felmerül a kérdés: lehet-e ebben a különleges(nek mondott) ékszerben fürdeni, aludni. Csodálkozom, mert számomra teljesen egyértelmű a válasz: ez egyéni döntés kérdése. Van, aki utálja, elképzelni nem tudja, hogy éjjel nyomja az ékszer, vagy fürdésnél rajta legyen. Én pedig, amióta megvan, csak akkor vettem le, ha a zsuzsukat átrendeztem rajta, ugyanis nem mellesleg a zsuzsus karkötő (az ismert, összepakolós és kívül-belül variálható, ám méregdrága táskamárkához hasonlóan) a felnőtt nők legója. :)  Szóval felnőtt ember döntse már el egymaga, hogy mit vállal be a saját pénzéért vett, saját ékszereivel.

Szóval megy a csoportban a vita, hogy de hát a cég leírása nem ajánlja a fürdést benne (pedig csak a termálra és a tengerre tér ki), hogy jaj, kiesik a kő, ha alszol benne (ugyan mitől, ha minőség, és ha mégis, ott a garancia), és jaj, annyira féltem, hogy hordani sem merem (leginkább magadtól kellene féltened). És megvallom őszintén, hogy nem értem. Ez elsősorban ékszer, ami használati tárgy. Nem kötelező hordani, mint a ruhát, de attól még használati eszköz, kiegészítő, csak kicsivel drágább, mint a bizsu. Általában a jegygyűrűnket se vesszük le mosogatásnál, fürdésnél, éjjel, ahogy ezeknek a zsuzsujaik miatt nyafogó lányoknak-asszonyoknak nagy része sem. Valahogy annál nem zavarja őket, hogy kopik, kiesik a kő, valami baja lesz. Az van, csak úgy. Mellékesen.  Kizárólag a jelenleg éppen nagyon trendi és menő ékszerüket féltik ennyire, amiben viszont azt nem értem, akkor minek veszik.  Valahogy a netről rendelt, szintén igényes, ezüst, köves csodáknál ilyen hisztit sose láttam. Pedig azok, mire az országba érnek, a vámmal, adóval, szállítási költséggel együtt bizony sokszor drágábbak. És nem értem, minek hordják a jegygyűrűt, ha egy élvezeti termékként vásárolt ékszer ennyivel többet jelent (és több gondot okoz) számukra, mint az a gyűrű, mely elköteleződésüket és a párjuk iránt érzett szeretetüket hivatott jelképezni.

A minőség általában garancia, a garancia pedig érvényesíthető. Éppen ezért a magasabb ár is. Az ékszer pedig nem kisbaba, amit tutujgatni kell. Arra készül, hogy hordják, egyéni döntésnek megfelelően naponta, vagy alkalmanként.  Persze az is egy döntés, hogy valaki megveszi, berakja dobozkába, és naponta párszor szerelmes tekintettel megnézi. Nincs ebben semmi kivetnivaló – tiszteljük embertársaink agybaját. Ilyen az a tajpeji hölgy is, aki a minap rakta fel röpke négy éve gyűjteményét – ami több száz zsuzsut, több tucat gyűrűt, órákat, láncokat és szintén több tucat karkötőt tartalmaz. Csak az egyik ismert márkából. Ja, és ő gyűjti a többit is, csak azoknak szűkebb a kollekciójuk. Nagyjából egy rózsadombi villa ára áll az ékszereiben, de legalább boldog. És hordja a kedvenceit, órákat tölt el az átrendezgetéssel, mire összelegózza a másnapi kiegészítőt.  Ám azon nyekeregni, hogy jaj, ne hordd, mert ugyan csak a termálvizet nem javasolják, jobb, ha egy csepp víz sem éri – ez már a márka túlhájpolása.

Márka, brand? Ez volt a másik szösszenet, amit véleményemhez odaírtak. Ugyanis brand a H&M és a Dior is, a Trabant és a Mercedes is, de a kettő között zongorázható a különbség. Ám ez már egy másik történet… Mindenesetre ez az itthon oly népszerű ékszermárka kinyitotta Pandora szelencéjét, és napvilágra került kicsiny társadalmunk fogyasztói agyhalála.