A Facebookon van egy rész, ahol egy egymondatos kis bemutatkozásra van mód, amit nemcsak az ismerősök láthatnak, hanem bárki. Az enyém ez: “Ha valami olyat kommenteltem, ami neked nem tetszik, menj és gyorsan írd meg, hogy dagadt vagyok. :-D”

Hogy miért? Nos, mint a szövegből sejthető, többször előfordult, hogy egy-egy kommentem után sértő, személyeskedő üzenetet kaptam és persze, mivel mással próbáltak megbántani, mint a túlsúlyommal. Azzal, amivel én is tisztában vagyok, sőt, ki is vagyok békülve, valójában nem tudnak megbántani - de megpróbálták és ez azért nem valami kedves dolog. Hát hadd lássák, hogy a nyilvánvalóval hiába próbálnak bántani.

Pontosabban nem is csak azzal próbálnak bántani, ami nyilvánvaló, hanem főleg azzal, amit mögötte sejteni vélnek. Például mint legutóbb: “néha egyél almát, ahelyett, hogy fánkot zabálsz” -  úgy, hogy fogalma sincs arról, valójában nem szeretem túlságosan az édességet és így igen ritkán eszem fánkot. Ami egyébként tökmindegy - ha minden egyes nap több tucat fánkot tömnék magamba, akkor sem lenne joga senkinek ahhoz, hogy ezt kritizálja, hogy emiatt ítélkezzen felettem. Az én életem, az én döntésem.

Persze azt el kell tudni fogadni, ha valakinek véleménye van rólam, hiszen nem szerethet mindenki és ez nem is lehet cél. Igen, általában hatok valahogyan az emberekre, véleményük van rólam és néha el is mondják, ami tök jó, mert tanulok belőle. Viszont a vélemény kinyilvánításánál ez már több volt. Ez már ítélkezés volt. Felettem, az életem felett, az életvitelem felett. És akkor belegondoltam, valójában milyen vékony a határ ítélkezés és vélemény között. Sokszor talán nem is pontosan meghatározható. És nagyon nagyban függ attól, hogy mennyire vagyok érintett.

A munkámhoz hozzátartozik, hogy van véleményem. Sokszor igen markáns, esetleg a nagy többségétől eltérő, határozott véleményem, amit intelligens, kulturált formában kell tudnom közölni. Belegondoltam, vajon előfordult-e, hogy ítélkeztem mások felett? Régebben biztosan, De néhány éve tudatosabb, tisztább, megfontoltabb lettem, hiszen egyrészt felnőttem, másrészt a munkám felelősségteljesebbé tett, harmadrészt a spirituális úton haladva megtanultam, hogy nem egy hasznos dolog. De ugyanakkor azt nem engedhetem meg magamnak, hogy véleményem ne legyen és mi több, ki is kell azt nyilvánítanom a megfelelő formában.

Persze, könnyű ítélkezni mások felett. A sokgyerekes, ám szegény család, akik a házuk felújítására kérnek pénzt - vajon minek nekik ennyi gyerek, ha nem tudják őket eltartani? A hajléktalan, kéregető férfi - ugyan miért nem megy el dolgozni? A kutyáját elajándékozni kényszerülő szülő - majd ha jön a következő gyerek, nyilván a nagyobbat is kidobja. Igen, könnyű ezeket kijelenteni és megmondom őszintén, én is belecsúszom néha. Annyi élethelyzet van, amit kívülállóként nem biztos, hogy könnyű megértéssel kezelni. A Facebook pedig különösen alkalmas hely arra, hogy az emberek kiadják magukból a frusztrációikat és kontroll nélkül egymásnak essenek.

Nem hiszem, hogy az emberek mindig tisztában vannak azzal, hogy éppen ítélkeznek. Pedig amikor valakit el- vagy megítélnek, az bizony túlmegy azon a határon, mint amikor valaki intelligensen közli a véleményét. A cél, hogy ezen a határon belül maradjunk. Legyen véleményünk, hiszen ez az intelligens ember egyik ismérve. Nyilvánítsuk is ki. Szeretettel, intelligensen. Ez a lényeg.