Hazánkban európai szinten is elkeserítő méreteket ölt a daganatos megbetegedések száma, melynek következtében rengetegen életüket vesztik. Vannak azonban olyan szerencsések is szép számmal, akik kapnak még egy esélyt az élettől. Felvették a kesztyűt a rákkal és nem adták magukat. Anna is ilyen. 36 éves. 5 évvel ezelőtt diagnosztizáltak nála petefészek-rákot. Egy percig sem hitte azt, hogy meghalhat. Élni akart. A családjáért.

Mikor diagnosztizálták nálad a betegséget?

Öt évvel ezelőtt, 2010-ben tudtam meg, hogy tumorom van. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Mindig is odafigyeltem magamra. Figyeltem a testem rezdüléseit és azt hiszem ennek köszönhetem azt, hogy viszonylag hamar kiderült a betegségem. Felkerestem a nőgyógyászomat és egy héttel később már a műtőben találtam magam.

Hogyan közölték veled a hírt? Mit éreztél, amikor megtudtad, petefészek-rákod van?

Rendkívül humánus módon történt mindez. Az ultrahang vizsgálaton egyértelműen látszott a daganat. Az orvosom soha nem mondta azt, hogy van esélyem arra, hogy meghalljak. Fogta a kezemet és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Én pedig elhittem neki. Először természetsen kétségbe estem és csak a családomra tudtam gondolni. A hároméves fiamra és a férjemre. És persze arra, hogy miért történik ez velem. A nőgyógyászom tulajdonképpen úgy viselkedett velem, mint egy pszichológus. Nem hagyta, hogy ezek a gondolatok eluralkodjanak rajtam. Pár perc alatt elérte nálam azt, hogy erre az egészre úgy tekintsek, mintegy feladatra, egy próbára, amit meg kell oldanom és amiből csak én kerülhetek ki győztesen.

A családod is ilyen pozitívan állt hozzá a betegségedhez?

Belül nyilván őrlődtek, de nekem soha nem mutatták ki a fájdalmukat és az aggodalmukat. Bíztattak. Nem is biztattak, hanem igazából úgy álltak hozzá ők is, hogy egyértelmű gyógyulás lesz a vége. Tényleg szerencsésnek tartom magamat, hogy idejében orvoshoz mentem, hiszen nem volt áttétem. A kórházban a műtét során eltávolították a petefészkeimet.

Nem érezted azt, hogy elvesztetted a műtét során a nőiségedet?

Nem. Talán azért is, mert kezdettől fogva nem hagytam, hogy a rossz gondolatok eluralkodjanak rajtam. Persze tudtuk, hogy több gyermekünk nem lehet, de ez akkor már nem számított. Csak az, hogy éljek, s hogy ez a hármas fogat, ami a családunk, az megmaradjon.

Kemoterápia következett.

Igen, az kemény volt. Folyamatos hányás, sokat fogytam, a hajam is kihullott. De tudtam, hogy egyszer ennek is vége lesz. És így is történt. Erről nem is szeretnék többet beszélni. Hála Istennek egészségesnek mondhatom magamat, a hajamat is visszakaptam, a lelkem erősebb lett, a családunk pedig még összetartóbbá vált. Ami volt, volt. Életmódot és életszemléletet váltottam.

Mi változott meg?

A táplálkozásomat gyökeresen megváltoztattam. Áttértem a paleolit életmódra, nem eszem finomított szénhidrátot és cukrot. Úgy érzem, a testem hálás ezért. És a lelkem is az. Tulajdonképpen a teljes valómban vagyok hálás a rákért.

Ez azért furcsán hangzik.

Tudom, de megtanultam egy csomó mindent magamról, az életről. Már nem nyafogok mindenért, nem akarok mindent tökéletesen megcsinálni, már nem takarítom kényszeresen a házat. Élvezem a pillanatokat, élvezem a kávém ízét, a gyermekem ölelését, a férjem csókját. Minden momentumot elraktározok magamban, mindent megélek, mert imádok élni.