Alapvetően szeretem magam elegáns, finom nőnek hinni, ám tény, hogy olykor kicsusszan egy-egy csúnya szó, káromkodás a számon. Volt idő, amikor ez jóval gyakoribb volt - akkor tudatosan figyeltem arra, hogy csökkentsem a trágár kifejezéseket a mondandómban.
Vannak, akiknek a személyiségétől ez végtelenül távol áll. Csodálom őket, mert ez általában a tiszta lelkű, rendkívül jószándékú emberek sajátja. De ugyanakkor csodálom - és kicsit irigylem - a nagyszájú, bővérű embereket is, akik szabadon, mindenféle gátlás és visszafogottság nélkül, cifra káromkodások közepette fejezik ki magukat - persze kizárólag akkor, ha a mondanivalójuk és ők maguk is egyébként intelligens, tevékeny, korrekt emberek. Egyszerűen vannak, akiknek a kifejezési módja úgy van a helyén, hogy azt olykor nyomatékosítják némi káromkodással.
Magyarul egyébként annyira szépen, választékosan és hosszasan lehet káromkodni, hogy már az is fejleszti a szókincsünket - és szerintem az agytevékenységünket is - ha ezt gyakoroljuk kicsit. Persze ha a káromkodás nem a mondanivaló nyomatékosítására szolgál, csupán alpári, trágár és visszataszító, akkor borzasztó hallgatni. Érdemes átgondolni, hogy dramaturgiai hatása van-e, hozzátesz-e valamit a mondanivalónkhoz, növeli-e annak súlyát. Ha igen, akkor hadd szóljon! Én azt szeretem, ha egy kicsit huncut, játékos és vagány. Mert van ilyen, bár a határ nagyon vékony és az ember alapvető személyiségétől is nagyon nagyban függ, hogy hogyan hangzik a szájából. És persze ne feledjük: a vita abban a percben dől el, amikor elhangzik a K betűs szó: akár ha a vitapartnert, vagy annak nőrokonát minősítjülk vele, akkor vesztettük el a nyertes pozíció lehetőségét. Mert ez egyszerűen annyira tróger dolog, hogy abból nem jöhetünk ki elegánsan.
Emlékszem, gyerekkoromban az édesanyámtól számtalan káromkodást hallhattam. “Úgy beszél, mint egy kocsis” - ez volt róla az általános vélemény és tény, hogy nagyon durván csúnyán tudott beszélni. Mégis, ha a mi szánkon kicsúszott akár csak egy “hülye” is, máris keményen leszidott. Már gyerekként éreztük ennek ellentmondásosságát - hiszen a szülő elsősorban azzal a példával tanít, amit mutat. Beszélhet akármit, mindig is az lesz a fontos, amit látunk tőle. Rengeteg kamasz, sőt már egészen kicsi gyerek is durván káromkodik - ez nagyon szomorú dolog, lássuk be.
Eszembe jut az Igazából szerelem Natalie-ja, aki a miniszterelnök asszisztense volt a fimben, a “csúnyaszájú” lány. Ott minden csúnya szó a helyén volt és a karakter a szabadszájúságával együtt rendkívül szerethető, bájos és cuki volt. Azt hiszem, ő a pozitív példa. Na meg a kedvenc sorozatomban, a Szex és New Yorkban is elröppent néhány érdekes kifejezés, de ezt is pozitívnak értékelném. A negatív példa pedig talán a megboldogult Mónika-show, annak minden egyes elhíresült szereplőjével. Az is igaz persze, hogy az utóbbi évtizedekben egyre lazábban vesszük az ilyesmit. A G-nap óta már a politikában is mindennapos történet lett és a különböző médiumokban is egyre bátrabban írják le a trágár kifejezéseket - a TV-ben persze muszáj kisípolni.
Szerintem bizonyos keretek között teljes mértékben megengedhető és megengedett a káromkodás. Ugyanakkor nagyon könnyű átlépni azt a vékony határt, ami után már alpáriságnak nevezhető a dolog. Az viszont nem lehet cél. Úgyhogy csak óvatosan!
(Cikkünk 2018. január 27-én jelent meg.)
