Mi, akik fűtött irodákból osztjuk az észt, s talán annyival járulunk hozzá a GDP-hez, mint a szűknadrágos-mokaszinos-kakastaréjos hülyegyerekyuppiek az ilyen-olyan média- és „menedddzser” pozíciókban, akikről csak elölről lehet megállapítani, lányok-e vagy fiúk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bizony a mínusz 5 fokban is dolgoznak a szabad levegőn emberek, meg állnak a gyári szalagok mellett 30 éve visszeres lábbal, fájó háttal nagymamakorú munkavállalók.

A minap, a munkahelyemre tipegve, miközben annyira, de annyira sajnáltam magam, miért is nem vettem fel két kesztyűt a metsző hidegben, elhaladtam egy építkezés előtt, ahová éppen akkor érkezett meg a téglás IFA. Fiatal és idős (inkább idős) férfiak estek neki az építőanyagnak, s láncban adogatták egymásnak 3-4-5-ösével a tömböket. Pufajkában, cserzett arccal, lilára fagyott kezekkel. Mégis jókedvűen, harsányan zrikálva egymást. 

Akkor, ott, nagyon elszégyelltem magam. Jó, nem akarok álszent lenni, baromi jól érzem magam az életemben, a munkámban, s nem gondolom, hogy nekem speciel egy építkezésen való habarcsolás lenne az eszményi feladat, de bizony mi, magyarok sokszor hajlamosak vagyunk legyinteni az útépítőkre, az utcaseprőkre, a kőművesekre, a kertészekre. – "Nézd meg, ez a magyar mentalitás! Egy önti a szurkot, tíz meg nézi a lapáton pihenve!" – hőbörgünk.

Ebben is van igazság, persze. Mert a hatékonyság nem mindig van a topon egy-egy ilyen munkánál, finoman szólva. A multis szemlélet az építőiparba még nem gyűrűzött be. Nincsenek kellően motiválva az emberek. Szar a fizetés, nem teljesítmény alapú a bér - miért ne támaszkodna a lapáton?

De az éremnek ott – a fentebb említett – másik oldala is. Megvan a tábla: „Lassíts! Az én apukám is itt dolgozik!”? A valóság az, hogy ezeknek a férfiaknak a 70%-a nem apuka, hanem nagypapa korú, akik 65-70 évesen ugyanúgy húzzák az igát most, a hóban-sárban is, ahogy nyáron a 40 fokban, immár 40-50 éve. Fizikailag és mentálisan is fáradtak. Mégis dolgoznak, mert nincs más választásuk. Van, hogy már vonszolják magukat, mert megfáztak az ízületek, kopog-ropog a térd, „beáll” a hát, meszes a nyak. Tudom, az én édesapán 64 éves, szakmája szerint vízvezeték-szerelő, sokszor még ma is mászik a fürdőkád alá, vagy le a vízaknába, vagy épp a negyedik emeletre cipekedik fel lift nélkül naponta hússzor. És fáj mindene.

Úgyhogy amikor mi, lakkos körmű, topánkás hölgyikék picsogunk, hogy jaj, „megjött” és mindjárt meghalunk, emlékeztessük magunkat: - "Nem, nem fogsz meghalni, kisanyám! Menj ki a konyhába, igyál egy kávét, kapjál be egy Cataflamot, oszt húzzál vissza dolgozni! És közben örülj, hogy van lehetőséged – mégha 20 évet tanultál is érte – azt csinálni egy szépen berendezett, meleg irodában, amit szeretsz." Nekem történetesen írni, s valamilyen reakciót kiváltani a cikkeimmel. És igen, épp menstruálok, és igen, nagyon sajnálom magam. Mert fáj a derekam. De ez az élet rendje, örülök, hogy rendben „megjön”, a fájdalom meg el fog múlni, s közben azzal foglalkozhatok, amiben örömöm lelem.

Bár nem cserélnék egyetlen gyári munkással vagy szakival sem, de tisztelem őket és felnézek rájuk. És soha, de soha nem felejtem el, hogy „honnan jöttem”.         

(Fotó: iStock - Getty Images)

(Az írás 2017. február 16-án jelent meg.)