Ki ne hallott volna már életében a túlnyomórészt női munkavállalókat foglalkoztató munkahelyek nagy becsben tartott, kényeztetett, mindenki által „aranykezűnek” nevezett karbantartó ezermestereiről!

Azokról a sokszor bölcsődék, óvodák, védőnői szolgálatok épületeinek minden szegletében naponta többször megforduló férfiakról, akiktől a legtöbb női dolgozó kér valamit, mindegy, hogy milyen témáról van szó, legyen az a mindig lejáró ajtókilincs, a huzatos ablak, a folyton csordogáló vízcsap, patroncsere a fénymásolóban, a rosszul működő kaputelefon, vagy bármi egyéb, hétköznapi dolog.

A karbantartó megy, mosolyog, kérdez, majd szerelget, javítgat egy kicsit, valahogy éppen úgy, ahogy az egész országon toldoznak-foltoznak itt meg ott egy darabon. Mégis ezért a nem túl nagy, de nagyon sokat jelentő kétkezi munkáért mosolygó nők egy-egy otthonról hozott házi süteménnyel, a nyári befőzésből félretett baracklekvárral, a menzáról megmaradt négy-öt piskótatekerccsel, no meg egy kis „maszekmunkával” fizetnek. Mert ha a mi emberünk olyan jól megszerelte az elromlott villanykapcsolót, meg még a húszéves kerti fűnyíróba is tudott életet lehelni, akkor biztosan a háznál is meg lehetne kérni erre meg arra, kis apróságokra. – Mondd, Jancsi bácsi, tudod, hogyan kell kiégetni ezt a kis angyalkát?- Figyelj csak, Béla bá’, lejár a kisbicikli kereke, tudod, annak, ami a hátsó udvaron van, meg tudod csinálni? – Anti bácsi, van két perced? Mindig mozog ez a lépcsőfok, ha rálépnek, meg kellene csinálni! - a sok kérés után csak a mennyiért marad el, mert ez az ország olyan nagylelkű. Még az ilyen karbantartók fizetése, és a sok kis munka is belefér a büdzsébe…