Gyerek voltam még, talán öt-hatéves, vékony és félénk kisfiú... A háromlábú széken ültem, kalapáltam a panglin - így hívták a suszterek asztalát-, gondosan próbáltam a rádlizott, árral előlyukasztott részekbe beverni az apró, hegyes faszegeket.  Ma már tudom, hogy teljesen haszontalan volt a munkám, nagyapám mégis elhitette velem, hogy nélkülözhetetlen dolgot csinálok. Közben verseket tanított, katonadalokat énekeltünk, no meg mesélt Erdélyről, a múltról, régen meghalt őseinkről.

A háború után egy sokak által szeretett, de nélkülözött ember volt, sosem volt a rendszer barátja, mégis mindig optimista, jókedvű és kedves volt. Jobb híján kitanulta a cipész mesterséget, talán meg is szerette, megkérdezni sajnos azóta sem tudom. Szinte az egész nyarat együtt töltöttük, amikor az utolsó napok egyikén mosolyogva átölelt, megsimogatta a fejemet: - „Ferenc Ferdinánd – ő így hívott – nagyon jól dolgoztunk mi így együtt, igazi suszterinas lettél, de az iskolában is tanulj majd rendesen, hogy ne maradj itt, a kaptafánál!” – mondta mosolyogva. És talán, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, a tenyerembe tett egy zsebórát. Komolyan vettem.

Ennek ellenére, gimnazistaként mégis elmentem nyaranta nagybátyám építési vállalkozásába dolgozni, egyrészről, hogy „megemberesedjek”, másrészről, hogy megkeressem a nyárvégi nyaralásomra szükséges zsebpénzt. Végigjártam a ranglétrát, majd elsősorban ácsmunkát végeztem. Az ácsokat kemény és bátor embereknek ismertem meg. A legnagyobb kánikulában is fent voltunk a tetőn, jókedvűen dolgoztunk, fűrészeltünk, kalapáltunk, cserepeztünk. Befogadtak, kollegák lettünk, egyenrangú emberek. Ma már nosztalgiával gondolok rájuk: mi lehet velük, hol lehetnek most? Távol kerültem a kétkezi munkától. Pedig bevallom, hogy néha nagyon hiányoznak az életemből a ma már egyszerűnek tűnő, kézzelfogható produktumok. 

Május elseje nem feltétlenül a városligeti meleg sör/hideg virsli kombó. Eredetileg a munkások ünnepe, a volt szocialista országokban az ünnep exportálhatóságának érdekében a munka ünnepévé keresztelték át, és szép lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát. Az 1886-ban erre a napra szervezett chicagói munkástüntetés demonstrálói közé néhány nap után, a konspirációhoz már akkor is értő, kommunista, illetve anarchista felbujtók keveredtek, akik egy a rendőrök elleni bombamerénylettel kiprovokálták, hogy azok viszonttüzet nyissanak. A Haymarket téri zavargás eredménye végül rengeteg sebesült lett, hét rendőr és négy tüntető pedig életét vesztette. A legtöbb országban eredetileg erre emlékeznünk ezen a napon, jóllehet az Egyesült Államokban és Kanadában szeptember első hétfőjén ünneplik a munkásokat.

Ma is nagyon aktuális a Kádár-diktatúra alatt agyonjátszott, ugyanakkor - véleményem szerint - indokolatlanul mellőzött Májusköszöntő című dal egyik versszaka:

 „Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse!
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébresszed a magyar népet!”

(Az írás 2016. május 1-jén jelent meg.)