Az első mobiltelefonomat 21 évesen vettem, ami még egy féltégla méretű Ericsson volt - ezerszer leejtettem, de elpusztíthatatlan volt. Ezután elég gyakran váltogattam a különböző készülékeket, bár javarészt márkahű voltam, de azért mégis kipróbáltam több gyártó újdonságait is. Az egyik legemlékezetesebb választásom az volt, amikor konkrétan egy tokhoz vásároltam a telefont. Már nagyjából 7 éve okostelefont használok, szóval a mobilkor gyermeke vagyok. Ügyesen bánok a technikai vívmányokkal, minden fontos dologra van egy alkalmazás a telefonomon, villámgyorsan bepötyögök bármit a mini billentyűzeten, Deezeren hallgatom a zenéket, chatelek, Viberezek, de mégis, az utóbbi időben kicsit besokalltam ettől az egésztől.

Azt vettem észre, hogy az életem rovására megy a telefon. Pedig szeretem, hogy a családommal szinte korlátok nélkül tudom tartani a kapcsolatot a Viberen, ahol egy közös csoportba tudunk írni, így mindenki látja, mi van a többiekkel. Van egy szűkebb kis csoportunk is, a testvéreimmel. És persze főképp ezen a csatornán tartom a kapcsolatot a közelebbi barátaimmal. Néhányan inkább a Messengert favorizálják. Így aztán az is csipog-rezeg folyton. Ráadásul itt szoktak üzenni a távolabbi ismerősök és az ismeretlenek is. Jönnek az érdeklődések, a kérdések, a reakciók. Többségük kedves és jószándékú, de mégis, van az a pont, amikor túl sok. Háromnál több beszélgetést nem tudok kezelni egyszerre, pedig néha 5-6 is futna párhuzamosan, ha hagynám.

Már sokszor éreztem úgy, hogy a telefonom hozzánőtt a kezemhez. Reggel azonnal nyúltam utána, este pedig csak akkor tettem le, amikor már kiesett a kezemből, olyan álmos voltam. Persze, viszonylag könnyű nekem, egyedül élek, egyedül eszem, egyedül vásárolok, egyedül ébredek és egyedül fekszem (és ez közel sem olyan tragikus, mint amilyennek így leírva tűnik), szóval senki nem reklamált miatta.

És akkor megtettem. Sutba dobtam a telefont. Bedobtam a táskámba és nem foglalkoztam vele. Aznap volt anyukám halálának az évfordulója, nem is voltam nagyon feldobva lelkileg. A barátnőm persze pont akkor akart valami fontosat és, mivel nem ért el, azonnal riasztotta a testvéremet, meg a másik barátnőmet, éppen csak a nemzetközi nyomozó hatóságokat nem hívta rám. Mindezt egy fél napos elvonulás miatt. Én kis naiv, azt hittem, megengedhetek magamnak egy kis szünetet. Persze, nem akart rosszat, csak aggódott. Én meg nem is gondoltam bele, hogy majd ez lesz, csak egy kis nyugit akartam.

Aztán úgy döntöttem, hogy ez mostantól rendszeres lesz. Annyi időt elrabol az életemből a telefon (miközben persze, rengeteg jó dolgot ad - kapcsolatokat, kényelmet, szórakozást, tudást, információt, ez egy igazi csoda), hogy muszáj kicsit kivonulnom ebből az örökös körforgásból. Adok magamnak időt, ami a telefon nélkül telik. Könyvekkel, zenével, meditációval, családdal, barátokkal. Az üzenetekre és kommentekre sem muszáj azonnal reagálnom. Majd ha eljön az ideje. Kicsit muszáj lelassulni és befelé figyelni. Tévém már régen nincsen, nem is kell - halott idő csupán, a lényeget majd megnézem az interneten. Mert nem a modern technikát akarom kizárni az életemből, mert hiszen imádom, akárcsak az emberi kapcsolatokat. Csak egy egészségesebb egyensúlyt keresek. Még magam sem tudom pontosan, hogy hogyan, de az biztos, hogy több figyelmet akarok fordítani magamra és a személyes élményekre, mint arra, hogy állandóan azt a kis tenyérnyi képernyőt bámuljam. Ki tart velem? :)