Tegnap népszavazott az ország. Egy része. Mi is. Az eredményt nagyjából mindenki tudja, nem ragozom, direkt politikával még mindig nem foglalkozunk, most is csak indirekte hozom ide, mert én is egy politikus felesége vagyok, így meglehetősen nehéz teljesen kiiktatnom az életemből.

Amiért mégis ezzel a felütéssel kezdem a ma reggeli beköszönőt, az az, hogy ilyen alkalmakkor rendre megfordul a fejemben, hogy megírom az Ami a voksok mögött van című kulisszatitok-gyűjteményt. Bevett szokás ugyanis, hogy politikusékat várja a sajtó a szavazóhelyiségben. Elég rühellés ez a csatolt részeknek, feleségnek, gyereknek. Nekünk is. Öt perc felhajtásért kiöltözni, szépre sminkelni (már amennyire), gyerekre ráadni a néhány számmal nagyobb zakót (jó lesz még 2018-ban is!), felvenni a tűsarkút, és elindulni.

Aztán a kocsiban ellenőrizni, nem szaladt-e fel a harisnyán a szem, nem lett-e sok a pirosítóból, nem korpás-e az ember haja, nem fikás-e az orrunk, gyereket is megfésültük-e, nem maradt-e rajta bármelyik cipőn az árcédula (még évekkel ezelőttről is akár), van-e zsebkendő bekészítve, betettük-e az iratokat stb.

Aztán a szavazóhelyiséghez megérkezve úgy szállni ki a kocsiból, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy 10 kamera tódul az arcunkba. Mosolyogni, miközben igazából azon jár az eszem, hogy meglehetős melléfogás volt a karcsú orrú körömcipő, ugyanis abban kényelmesen három lábujj fér el, nekem meg öt van, ráadásul a sarka tutira beakad majd az ajtó előtti lábtörlő rácsba, s akkor kárörvendő újságírók gyűrűjében rángathatom ki onnan.

De ha ezek a lehetséges rizikófaktorok a szerencsének köszönhetően nem kelnek életre, még mindig be kell lépni a szavazóhelyiségnek helyet adó osztályterembe, ahol újabb 30 fotós kattintgat, ráadásul profilból, amely szögből pedig úgy nézek ki, mintha az állam és az orrom egy láthatatlan mágnesnek köszönhetően vonzanák egymást: mindkettő hegyes és éles. Aztán rápillantok a kellemesen kipárnázott, középkorú hölgyekből álló szavazóbizottsági tagokra, ötből négynek az arcáról lerí a gyűlölet, de legalábbis a méla undor irányunkba. Sebaj, rendületlenül mosolyogni, aláírni, bebotorkálni a fülkébe, ikszelni, kibotorkálni, mosolyogni, bedobni, elköszönni és remélni, hogy kifelé sem bukok fel a küszöbön.

Mindeközben persze az izgalomtól csatakosra izzadok, egy kiszuperált tramplinak érzem magam, aki még ezt a feladatot sem tudja elegánsan abszolválni, s azon lamentál, hogy a következő ilyen eseményig elválik ágytól, asztaltól, hogy ne kelljen ezt a tortúrát végigcsinálnia, s akkor legalább „törölt fájlként” akár macinaciban is elmehet szavazni.

S ahogy az esemény végén próbálunk láthatatlanná válni a gyerekkel - aki legalább annyira „otthonosan” mozog ebben a közegben, mint én -, hogy Apinkhoz hozzáférjen a sajtó poszttraumás interjúra, valahonnan a tudatom mélyéről felsejlik egy kép: néhány napja lett 52 éves Monica Bellucci, aki még az ötödik X után is - női szemmel is - maga a két lábon járó érzéki magabiztosság. És azzal a lendülettel végigpörgetem, hogy ő biztosan nem lenne ilyen szerencsétlen balfék, s csípőből (szó szerint) ugraná meg ezt az akadályt és nem izzadna, nem remegne és neki biztosan nincs „necces” fényképarca. Mire idáig jutok az agyalásban, már csak két lábujjam fér el kényelmesen a cipőmben, ami egyébként gyönyörű és királykék, és a vádlim is begörcsölt. De szerencsére jön a férjem, mehetünk haza. A kocsiban pedig Palya Bea örökérvényűjét dúdolgatom: „Monica Bellucci, az szeretnék lenni… Sophie Marceau is jó, végül is, na jó!”

Vagy egy kis önbizalom. Végül is. Na jó. ;)