Nincs egy göncöm sem. Soha, semmilyen alkalomra. Ami van, az mind régi, avítt, unalmas, nem áll jól, kifakult, kövérít, nemisazénstílusom stb. Néha fel kell(ene) frissíteni a ruhatárat, de újabban egyre kevésbé van türelmem a bevásárlóközpontok egyenboltjaiban kotorászni, hogy a meglehetősen minimálisra hangolt lelkesedésem is lelohadjon a próbafülke tükrébe pillantva. Hogy sikerül elérniük azoknak a fényeknek és foncsoroknak, hogy az ember lánya egy 36-os fekete nadrágban is kövérnek lássa magát?! Merthogy annak látom magam, noha nincs testképzavarom. Konfekcióméretet hordok, ráadásul a fekete pantalló mindig jolly joker. Annak kellene lennie. Másnak talán az is. Bár szerintem nem.

A próbafülke világításának, a tükörnek nem olyannak kellene láttatnia a nőt, mint az elvarázsolt kastély királylány szekciójában? Arányosnak, feszesnek, talán még napbarnítottnak is, hisz ha már az egész világunk egy nagy porhintés, illúzió, miért pont a leg(ön)kritikusabb közönséget hagyják cserben a (z eltúlzott) realizmus képünkbe vágásával? 

Egyetlen marketinges sem mérte még fel, hogy sokszorosára nőne a bevétel, ha válogatás, próbálgatás közben a nők úgy éreznék magukat, mintha az egész kollekció kimondottan az ő kedvükért készült volna el? Tudjuk, nem vagyunk bolondok, hogy nem lenne teljesen igaz, de hogy vegyünk meg egy olyan terméket, amely már a boltban is gáz? Amely kövérít, vagy – bár méretre passzol, mégis – lóg, sápaszt, dörzsöl stb.

Segítek: sehogy nem vesszük meg. Sehogy. Az első darab felráncigálásánál azt mondjuk, sebaj, majd a második… A következőnél bizonygatjuk, hogy még hibahatáron belül van. A harmadiknál pedig olyan indulattal-lendülettel hajítjuk fel a korábban próbált (és ott hagyott) cuccokat tömörítő ruhagyűjtő kocsira az egész hóbelevancot, hogy attól koldul még a szemben lévő üzlet népe is.  

És magunkba roskadunk. Én például minden egyes kudarcos vásárlás (az esetek 95%-a) után az alábbi üzenetet írom a húgomnak: - Te Nyusz, én olyan, de olyan idomtalan vagyok! Edzek, bassz, de meg se látszik. A rosseb az egészbe, de komolyan! Már megint kezdődik egy újabb fél év a kitérgyesedett farmeremben… Vona Kriszta ennyit érdemel! Jucus pedig mindahányszor nagyon jót kacag: - Jaj, Kika, hagyjad mán magadat! Nem veled van a baj!

De ha nem velem van a baj, akkor kivel? Ki a felelős azért, hogy egy pláza adott boltjának valamennyi próbafülkéjében ott sorakoznak a levetett és meg nem vásárolt holmik? Mert a nők annyira dühösek és/vagy lehangoltak egy-egy felveszem-leveszem-felveszem-leveszem procedúra végére, hogy ott hagyják a fenébe az egészet…

Ahogy én tettem az elmúlt időszakban jó néhányszor. Legutóbb tegnap délután. Lassan az egyetlen használható farmerem végérvényesen elkopik… Akkor mihez kezdek? Próbafülkés világosítók, üvegesek, kirakatrendezők, marketingesek, segítsetek!

(Cikkünk 2017. február 12-én jelent meg.)