Nincs egy göncöm sem. Soha, semmilyen alkalomra. Ami van, az mind régi, avítt, unalmas, nem áll jól, kifakult, kövérít, nemisazénstílusom stb. Néha fel kell(ene) frissíteni a ruhatárat, de újabban egyre kevésbé van türelmem a bevásárlóközpontok egyenboltjaiban kotorászni, hogy a meglehetősen minimálisra hangolt lelkesedésem is lelohadjon a próbafülke tükrébe pillantva. Hogy sikerül elérniük azoknak a fényeknek és foncsoroknak, hogy az ember lánya egy 36-os fekete nadrágban is kövérnek lássa magát?! Merthogy annak látom magam, noha nincs testképzavarom. Konfekcióméretet hordok, ráadásul a fekete pantalló mindig jolly joker. Annak kellene lennie. Másnak talán az is. Bár szerintem nem.

A próbafülke világításának, a tükörnek nem olyannak kellene láttatnia a nőt, mint az elvarázsolt kastély királylány szekciójában? Arányosnak, feszesnek, talán még napbarnítottnak is, hisz ha már az egész világunk egy nagy porhintés, illúzió, miért pont a leg(ön)kritikusabb közönséget hagyják cserben a (z eltúlzott) realizmus képünkbe vágásával? 

Egyetlen marketinges sem mérte még fel, hogy sokszorosára nőne a bevétel, ha válogatás, próbálgatás közben a nők úgy éreznék magukat, mintha az egész kollekció kimondottan az ő kedvükért készült volna el? Tudjuk, nem vagyunk bolondok, hogy nem lenne teljesen igaz, de hogy vegyünk meg egy olyan terméket, amely már a boltban is gáz? Amely kövérít, vagy – bár méretre passzol, mégis – lóg, sápaszt, dörzsöl stb.

Segítek: sehogy nem vesszük meg. Sehogy. Az első darab felráncigálásánál azt mondjuk, sebaj, majd a második… A következőnél bizonygatjuk, hogy még hibahatáron belül van. A harmadiknál pedig olyan indulattal-lendülettel hajítjuk fel a korábban próbált (és ott hagyott) cuccokat tömörítő ruhagyűjtő kocsira az egész hóbelevancot, hogy attól koldul még a szemben lévő üzlet népe is.  

És magunkba roskadunk. Én például minden egyes kudarcos vásárlás (az esetek 95%-a) után az alábbi üzenetet írom a húgomnak: - Te Nyusz, én olyan, de olyan idomtalan vagyok! Edzek, bassz, de meg se látszik. A rosseb az egészbe, de komolyan! Már megint kezdődik egy újabb fél év a kitérgyesedett farmeremben… Vona Kriszta ennyit érdemel! Jucus pedig mindahányszor nagyon jót kacag: - Jaj, Kika, hagyjad mán magadat! Nem veled van a baj!

De ha nem velem van a baj, akkor kivel? Ki a felelős azért, hogy egy pláza adott boltjának valamennyi próbafülkéjében ott sorakoznak a levetett és meg nem vásárolt holmik? Mert a nők annyira dühösek és/vagy lehangoltak egy-egy felveszem-leveszem-felveszem-leveszem procedúra végére, hogy ott hagyják a fenébe az egészet…

Ahogy én tettem az elmúlt időszakban jó néhányszor. Legutóbb tegnap délután. Lassan az egyetlen használható farmerem végérvényesen elkopik… Akkor mihez kezdek? Próbafülkés világosítók, üvegesek, kirakatrendezők, marketingesek, segítsetek!