El sem hisszük, mennyi örömteli élmény történik velünk! Az a helyzet, hogy már annyira belefásultunk a sok rosszba, hogy nem vesszük észre az apróbb jókat.

Nehéz is, mert egyre teljesítményorientáltabb világban élünk, ahol az számít, hogy mennyit keresünk, milyen autónk van, hány diplománk, milyen jól menő üzletember/asszony a párunk, és folytathatnám a felsorolást talán reggelig. Nem negatív dolgok ezek, amiket megjegyeztem, de önmagukban mégis sivár célok, értékek. Vagy mi szeretnénk túl sokat? Ezt sem gondolnám… Csak egy kis tervezést és szervezést kíván az életünk, hogy mint mindenütt, itt is egyensúlyba kerüljünk.

Mindannyian rendelkezünk egy értékrenddel, amit a családunkból hoztunk, ami már egy jó alap, de ha ez az alap ingoványos, az sem baj, erre lehet építkezni. Fontos, hogy ne mintákat kövessünk vakon, hanem találjuk meg a saját személyiségünket, a saját önkifejezési módszereinket. Amennyiben a múltunkból hozott dolgokhoz hozzáépítünk, és tudatosan fejlesztjük magunkat, annak hamar meg lesz az eredménye.

Mindennap szánjunk kis időt a gondolatainkra, céljainkra, álmainkra! Emellett űzzük a hobbinkat, ami feltöltődést nyújt érzelmi-szellemi-fizikai síkon. Ha házasságban, vagy a gyermekünkkel, szüleinkkel élünk együtt, nem kötelező beleolvadnunk egy egész masszába. Hallgassuk meg a saját kedvenc zenénket is például, ne csak azt, amit a többiek szeretnek, vagy a társadalom megkíván. Ettől nem leszünk gonoszak sem, önzőek sem, csupán egy kicsit boldogabbak. Ilyenkor ugyanis az agyunk átkapcsol egy olyan üzemmódba, ahol szabad, szárnyalhat, és nem korlátokkal, hanem lehetőségekkel találkozik. Az a helyzet, hogy mindenki sokkal jobban szeret a saját hobbijával, a saját idejében, tempójában foglalkozni, mint a kötelező dolgokkal. Noha utóbbi nem elhanyagolható, hisz ez jelent rendszert az életünkben és a megélhetésünket biztosítja. Azért kell egy egészséges egyensúlyt teremteni a kettő között, hogy szellemileg frissen és produktívan tudjuk végezni a munkánk. Ha ismerjük önmagunkat, tudjuk, melyek azok a területek, ahol feltöltődhetünk.

A családi és gazdasági vagy akármilyen társulatok, ahol helyt kell állnunk, nagyon sok mindent tanítanak nekünk. Elsősorban a toleranciát másokkal szemben, az együttműködés sokszínűségét, kompromisszumkötési gyakorlatokat. Ezek alkalmával nem önmagunkat adjuk fel - jó esetben -, tehát kölcsönösen működik köztünk és a társunk, kollégánk, barátunk között.

A következő problémakör, amire mindent rá szoktunk fogni, az idő. „Nincs rá időm” - és ezzel elintézzük, hogy miért nem megyünk el edzeni, miért nem kapcsolódunk ki, miért nem olvassuk el kedvenc könyvünket. Az időben az a csodálatos, hogy mindenkinek éppen úgy 24 órája van egy napban, itt nem jöhetünk azzal, hogy a gazdagabbaknak több van. Rajtunk áll, hogyan osztjuk be, mire mennyit fordítunk belőle. Tény, hogy a megélhetésünket biztosító munkaidő kinek hosszabb, kinek rövidebb (bár mondhatnám, hogy ez is rajtunk múlik), de szerintem, aki igazán szeretné, tud magára szakítani napi egy órát, akárhogyan is zajlik az élete.

Például miután megszületett a kisfiam, egyre inkább úgy éreztem - egy hónap után -, hogy sosem érem magam utol a házimunkában, sosem lesz időm magamra. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van, hiszen ha jól gazdálkodunk azzal a 24 órával, akkor jut is, marad is egy kevéske idő arra, amit szeretnénk. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy most, 3,5 évesen a kisfiam eljátszik magában és nem igényel figyelmet. Ikrek gyermek lévén nem az a típus (ahogyan az anyja sem), akit csak leteszünk és elnézelődik, elszórakoztatja magát. De ez így van jól, akkor jó az életünk, ha zajlik, pörög. Különben mit is mesélnénk az unokáknak?