A világ szép. Alapvetően. Az élet meg jó. Az én életem is jó. Meg az emberek is jók. Úgy alapvetően. Csak sokszor a rossz és nehéz körülmények, az anyagi gondok, a kilátástalanság, a sok-sok megfelelési kényszer – ezek rántják vissza őket.

Legalábbis ezt gondoltam sokáig. Volt bennem egy adag küldetéstudat és hit, hogy majd én… Én leszek az, aki szebbé és jobbá teszem ezt a földgolyót, megmentem azokat, akiknek rossz, és mindenki boldog lesz. Én azért, mert segítettem, ők meg azért, mert segítettem.

Na, mára ez a vattacukor-meggyőződés bizony összeszottyadt némileg. És megbizonyosodtam afelől, hogy nem lehet és nem is kell mindenkit megmenteni. Saját maga karmaiból hogy szabadítasz ki valakit? A karjai, karmai megmaradnak, ha le is fejted őket a fejéről, hogy aztán az első óvatlan pillanatban újra magára rántsa a saját tébolyát.

Persze, vannak nehézségek, van kilátástalanság, van sok-sok megfelelési kényszer. Mindannyiunkon. De az már az egyén felelőssége, hogy mit is kezd ezekkel. Megpróbálja feldolgozni, maga mögött hagyni a nehézségeket, aprólékos, sziszifuszi küzdelemmel, vagy belesüpped a posványba.

Ezerszer meg még egyszer okoljuk a virtuális világot a nyomorunkért. Hogy jaj, az internet, meg jaj, a Facebook, jaj, a felületesség… Ez mind igaz. Vagyis ebben a formában nem pontosan igaz. Egyre inkább úgy látom ugyanis, a közösségi oldalak, a kommentelési lehetőségek széles tárháza inkább csak tükör. Az ember valódi arcát mutató tükör.

Követek jó néhány oldalt a Facebook-on. Magánszemélyekét, politikusokét, közösségekét is. Véleményoldalakat, segítő oldalakat, irodalmi, kulturális site-okat.

És látom az ezeken rendszeresen megforduló embereket. Érzem a lenyomatukat, tudom, melyiküknek mi a nünüje, a becsípődése, ismerem a kommentjeiket, a hangnemüket, a stílusukat. Van egy közös nevező, az oldal irányultságától függetlenül: ez pedig a kompromisszumra való teljes képtelenség, a saját vélemény megfellebbezhetetlensége, a szűklátókörűség. Nem fogom túlhangsúlyozni, hogy tisztelet a kivételnek.

Mindenki belemerevedik a saját látásmódjába, nagyszerűségébe. Sokaknak az „üléspontja határozza meg az álláspontját”, de vannak csak úgy, önmaguktól ostobák is, akik mégis élnek - sőt, ők élnek igazán - a virtuális tér adta tágassággal, s önmérséklet, mérlegelés nélkül az éterbe szórják intelligensnek egyáltalán nem mondható gondolataikat.

Mondják, az embernek élethosszig tanulnia kell. Ez így van. De nem csak művelődni, nem csak tárgyi tudást felhalmozni, hanem empátiát, önismeretet, kulturált eszmecserére való képességet is. És sokszor hasznosabb elszámolni tízig, százig, ezerig, mielőtt közrebocsátanánk a bensőnkből bármit is. Én például soha nem kommentelek. Mert nem érdemes. Hisz rég kiveszett belőlünk az igény, hogy meghallgassuk egymást, s ha nem is értünk egyet, mégse akarjuk azonnal „megsemmisíteni” a másikat.

Éppen ezért elengedtem az igényt is, hogy jobbá tegyem a világot. Nem kell. Mert nem lehet. A legtöbb, amit tehetünk, hogy „rezervátumokat” hozunk létre magunk körül, melyekbe olyanokkal együtt zárkózunk, akikkel még lehet beszélgetni. Akik nagyjából ugyanazt gondolják, mint én, mint mi, akik képesek és hajlandóak dolgozni magukon, a szűkebb környezetükön, élethosszig.

A többiek meg éljenek a saját rezervátumaikban, s váltsák meg a saját világukat a maguk módján, a maguk eszközeivel. Hogy ez jó? Nem. Nem jó. Mert nem visz előre. De mára már annak is örülök, hogy legalább nem hátráltat. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a világ szép. Az élet meg jó. Csak kicsit csökkentettem a küldetéstudatom hatósugarát.

(Az írás 2016. július 18-án jelent meg.)