Egy nagyon menő, vadonatúj irodaházban dolgozom, a Váci úti irodanegyedben. Érdekes, hogy ezen a területen nemrég még gyárak voltak - már évtizedekkel ezelőtt is munkavégzés folyt itt, csak akkor még másféle munka volt jellemző. Ma már a gyárépületek nincsenek meg, vannak viszont csillogó, csupaüveg irodatornyok. És az ebédidőben gyakran elhangzó kérdés: mit együnk? Merthogy ez minden egyes nap nagy kérdés és igazán üdvözítő megoldás nincsen. Vagy legalábbis én nem találom. 

Az első munkahelyem egy gyorsétterem volt. Ott mindennap kaptunk ebédet - de gyorséttermi ételt enni egy héten minimum ötször, az nem menő dolog, hanem nyomorúságos. Minden szendvicsnek egyforma íze van, be lehet sokallni a sült krumplitól, szóval egyszerűen túl sok. Később a külvárosban dolgoztam, ahol egyetlen bolt és egy céges menza volt, nulla választékkal, mondhatni franciasalátán éltem egy évig. Aztán sok évig nagyon el voltam kényeztetve: a belvárosban volt a munkahelyem, ahol tényleg ötméterenként volt egy bolt vagy étterem. Gyakorlatilag a világ bármelyik területének ízvilágát kívántuk meg, elérhető volt pár percen belül. Kínai, gyros, szusi, vegán ételek, szendvicsek, gyorséttermek - minden volt. Akárcsak a boltok. Nagyon elkényelmesedtünk ott, azt hiszem. Ehhez képest viszont az irodanegyed választéka sokkal szegényesebb, úgyhogy most elég nagy dilemmát jelent a napi ebéd.

Persze főzhetnék otthon. De egyrészt egyedül élek, nem éri meg minden egyes nap főzni, nagyon kevés az időm is erre, meg aztán utálom hurcolni a dobozt ide-oda. Kiömlik, elfelejtem, bebüdösödik, cipelni kell. Pedig a saját főztöm a legfinomabb nekem, valamint abban legalább tudom, hogy mi van. Az előre történő, heti ételrendelés sem ideális: eltűnik, elcserélik, megeszik. A napi rendelésnél meg bonyolult a címzés, nem tudni, odatalál-e a futár. Marad hát valamelyik menza a környéken. Van amelyik egészen jó, de sokan vannak ott, ezért nincs időm kivárni a sort. Más helyen rosszul főznek. A szutykos kínaiban fertőzéstől félek. A túl messzi helyek eleve kiesnek. A kis büfében a 300 Ft-os melegszendvicsre a ketchup plusz 200 forint, ezért elvi okokból maradok távol - nem szeretem, ha lehúznak. Marad hát a céges menza, amit csak “Pénznyelőnek” szoktunk becézni, mert baromi drága. A suttyomban az asztal alatt elfogyasztott szendvics nem táplál, nem esik jól, ráadásul tilos is. A pogácsákat, péksütiket meg nem is szeretem. Szóval nincs üdvözítő megoldás, ezért gyakran inkább nem is ebédelek, ami nyilván a legrosszabb megoldás mind közül. Nem vagyok rá büszke, de ez van.

A leggazdaságosabb és legfinomabb biztosan az otthoni  főzés lenne, de mivel jelenleg nem tudom megoldani, ezért marad a kis menza. Nem ideális, de friss. Az igazán jó megoldást pedig még keresem. Szóljatok, ha esetleg ráleltek! 

(Cikkünk 2017. október 19-én jelent meg.)