Február 14-én már az ókori Rómában is a házasság és a szülés istennője, Júnó előtt tisztelegtek. Az antik előzmények kevéssé ismertek, ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy újabb angolszász hagyomány majmolásáról van szó. Csak egyet kérek, sőt könyörgöm érte: ne hívjuk Valentin-napnak!

Ma van Bálint-nap, és mint általában a dolgok hazánkban, ez is megosztja az embereket. Kell-e ünnepelni vagy sem? Amerika majmolása vagy sem? Gondoltam, kísérletet teszek a dolgok tisztázására. A történelmi előzményekről csak annyi, hogy ezen a napon a lányok Júnó istennő templomába zarándokoltak el, ahol a szerelmi életükre vonatkozóan személyre szóló tanácsokat, jóslatokat kaptak, a férjek pedig virágot ajándékoztak a feleségeiknek. A magyarok a középkortól azt tartották, hogy Bálint-napon választanak párt a madarak egymásnak, ezért szép szokásként kimentek a természetbe madarakat etetni. Mindezek ellenére, amit eddig leírtam, leleplezem magam, mi - a feleségemmel - nem ünnepeljük a Bálint-napot, ugyanúgy megcsókoljuk egymást, mint az év többi napján, de semmi extra. Nem ajándékozzuk meg egymást, nem megyünk el étterembe „Valentin-napi menüt” enni és – ciki, nem ciki – az aznapi virág is csak a szokásos dekorációs célból díszeleg az asztalon. De ettől függetlenül nem ítélkezem azok fölött, akik pedig mindezeket megteszik. Nem is ítélkezhetem, hiszen ez az ünnep szép, egymás szeretetéről szól. És ha ettől több lesz az ölelés és a mosoly hazánkban, akkor nem is lehet ezzel a baj.

Pál apostol szavai jutnak eszembe: a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét… Viszont egyetlen dolog, amit kérek Tőletek, nem is kérem, hanem inkább esedezem miatta: olyan szép név a Bálint és annyira idegen a magyar nyelvben a Valentin. Hívjátok bátran és büszkén ezt az ünnepet Bálint-napnak. Mert az!