Bevallom, nehezen ültem a gép elé. No, nemcsak azért, mert hétfő van, s még mindig nem szoktunk bele az iskolás, rohanós, nagydolgozatra készülős, férjjel folyamatosan programot egyeztetős, „kimegyagyerekért” mélységű hétköznapokba.

Hanem, mert nagyon-nagyon nehéz volt visszatérni a kedvetlen, szürke, feszült Budapestre egy fényes, üde, tartalmas, nyugodt vidéki hétvége után.

Tudom, igazságtalan a vidéki-fővárosi összehasonlítás, mert itt is, ott is vannak jó emberek és alávalók, de mivel ez egy őszinte portál, a véleményemet vállalom.

Én 1997 óta, tehát majdnem 20 éve vagyok budapesti. Vagyis nem vagyok, csak itt élek. Amikor megkezdtem az első szemesztert az ELTE-n, úgy éreztem magam, mint pufi óvodás a McDonalds-ban: nem tudtam betelni a várossal, a kávézókkal, a színházakkal, a Nagykörúttal, a nyüzsgéssel, pezsgéssel. Úgy éreztem Szekszárd után, hogy a Paradicsomba cseppentem. Szétfeszítette a szívemet és elmémet a lehetőség, hogyha akarnék, minden nap máshol töltődhetnék, máshol szórakozhatnék, vagy csak üldögélhetnék a hidak tövén, s nézném az embereket. Azokat a jövő-menő fejeket, akikkel szülővárosomban este 6 után már nem találkozhatnék, hisz addigra kiürül a város.  

Aztán a 20 év alatt igencsak megkopott Budapest nimbusza. Ahogy telt-múlt az idő, s a gondtalan egyetemistából dolgozó nő lettem, egzisztenciális felelősséggel, a megélhetés és a lakhatás utáni kajtatással, - akkor még - monoton munkahellyel, naponta két óra buszozással, elkezdtem meglátni a főváros élhetetlen oldalát is. A zsúfoltságot, a tülekedést, a szürke, fáradt, mogorva arcokat, s valami megtört bennem is.

Leszoktam a mosolygásról, a köszönésről, ugyanolyan arctalanná váltam, mint a többiek. Akik valószínűleg szintén nem önmaguktól ilyenek, hanem a körülmények, a személytelenség, a hatalmas betontömbök által uniformizálódtak pesti robotokká.

Reggel elmentem otthonról, lehúztam a 9 órámat, munka után elszaladtam bevásárolni, igyekeztem nem konfrontálódni senkivel az ABC-ben, majd hazaérve jól bevágtam magam mögött az ajtót, hogy senki és semmi ne férkőzhessen beljebb.

Ám egy nap ráébredtem, hogy ez így nem mehet tovább. Hisz most már több dolog köt Budapesthez, mint amennyi nem. Vagyis olyan dolgok, melyek túl fontosak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam: a férjem munkája, a gyerekem iskolája. Nekem mindegy lenne, én menekülhetnék is, hisz a laptopom a munkaeszközöm, ha van wifi és egy szék, akkor az én irodám bárhol „kész”. De a 11 éves fiammal nem tehetem meg, hogy kiszakítom a környezetéből, elszakítom a barátaitól, megfosztom az edzés lehetőségétől, s leráncigálom egy kis faluba, csak mert én madárcsicsergésre és nem buszpöffentésre szeretnék ébredni. Kétéves korában még megtehettem volna, mára azonban már teljesen kiforrott és határozott személyiség.

Megértettem, hogy nekem kell változtatnom a hozzáállásomon. Így hát újra elkezdtem Budapestet a „gondtalan” egyetemista szemével szemlélni. Többször indulok a dolgomra gyalog, megnézegetem a történelmi épületek homlokzatait, a kapualjakat, újra járok kiállításra, megpihenek egy könyvesboltban, leülök egy kávézóban, s csak nézem az embereket. Nézem őket, s elképzelem a történetüket. Mert ahogy egy kedves csoporttársam mondta egy tanfolyamon: - Ne mondjunk XY-ról semmit, ne ítélkezzünk, hisz nem tudhatjuk, mivel küzd.

És ha úgy szemlélem ezt a hatalmas olvasztótégelyt, hogy észreveszem és megjegyzem az „üstből kibukkanó fejeket”, már nem is olyan félelmetes. Így sokkal elfogadhatóbb, emberibb, s néha-néha még egy mosolyt is kapok a sajátomért viszonzásul.

De arra most már nagyon figyelek, hogy havonta legalább egy hétvégére magam mögött hagyhassam ezt a várost, s töltődhessek a családommal valahol vidéken. Lehetőleg erdő közelében, vagy erdő mélyén, térerőtől, autóktól és zajtól távol. Olcsón, és a természet ritmusa szerint.

Mert majd’ 20 év után ráébredtem, hogy a zsigereimben én mindig is kisvárosi lány maradok, a gemenci erdő mellől, a szekszárdi lankák tövéből, s Budapest csupán egy állomás, de nem az otthon az életemben. S ha úgy szemlélem a napokat, mint egy átutazó, máris érdekesebb minden.

A többit pedig az élet majd úgyis elrendezi. Hogy a családom minden tagjának jó legyen. Beleértve engem is.