Tegnapelőtt egy barátunk megtért a Teremtőhöz. Szilveszterkor még együtt túráztunk. Akkor már tudtuk, hogy baj van, de annyira bíztunk benne, hogy ez leküzdhető! Abban, hogy bármi leküzdhető! Csak akarni kell… És bízni… Ő is azok közé tartozott, akiknek rövid földi létet szánt az Úr, de annál tartalmasabbat és értékesebbet. Olyan sokat kaptam, kaptunk tőle. Tartást, éleslátást, tűpontos megfogalmazásokat, humort, szerető kedvességet. Fájó a hiánya. Pedig még fel sem fogtuk igazán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem.
Egy hete kísértük utolsó útjára a gyerekem egyik pajtásának édesapját. Szintén túl fiatalon távozott közülünk. Kevés olyan mély szerelmet láttam életemben, mint ahogyan ő szeretett és őt szerették.
Tegnap reggel levettem a polcról Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét.
Gyakran nézem és értelmezem magam körül az embereket. Forgalmi dugóban ülve: hogyan néz ki az, aki a tömött sorban még gázt ad, véletlenül se férjen be elé a párhuzamos sávból átsorolni igyekvő másik autós. Szülőket, akik az edzés végére megérkeznek a gyerekeikért, s vöröslő fejjel siettetik őket. Sóhajtozó bolti eladókat, pincéreket, múzeumi teremőröket (a sor tetszés szerint folytatható), akik – a kuncsaftok füle hallatára – rettenetesen szenvednek, már alig bírják kivárni a munkaidejük végét. Párokat, ahol az egyik addig piszkálja a másikat, amíg az mozog. Folyton, mindennel elégedetlenkedő, mindenről és mindenkiről a legrosszabbat feltételező embereket. Politikusokat, akik az adófizetők pénzén egymást gyalázzák. Orvosokat, akik keresztülnéznek a betegen. Tanárokat, akik képtelenek meglátni a csodát a gyerekben. Azokat az embertársainkat, akiknek minden egyformán tragédia!
S látom elválni egymástól a két világot. Az előbbit: ahol az emberek a környezetük, egymás és maguk leértékelésével, lehúzásával, bántásával vannak elfoglalva, birtokolni akarnak, s mástól várják. És azt a világot: ahol az emberek egymásra mosolyognak, tudnak várni, elfogadnak, meghallgatnak, érzik a fájdalmat, segítenek, a nehézségben a tanulságot keresik, tesznek, megélnek, elengednek, könnyeznek, örülnek, szeretnek. Én ebben az utóbbiban élek. Ugyanakkor van türelmem az előbbihez. Mert megértem, hogy másnak is nehéz, másnak másképp nehéz. Mert azt is látom, honnan, mitől szocializálódnak ilyenné az emberek. Bizonytalan, harapós kiskutyákká. Azonban egy valamit hárítok nagyon hamar, határozottan és visszakézből: a támadást. És már nem engedem be azokat, akik magukkal akarnak rántani a lehúzó játszmáikba. Mert nem tudhatjuk, mennyi időnk van. De azt igen: hogyan szeretnénk élni, és hogyan nem.
(Az írás 2017. május 5-én jelent meg.)
