Jegyzetelni hosszan, könnyedén, fáradhatatlanul, órákon, napokon, éveken át. Aztán egyszer csak vége szakad. Maradnak az otthoni apró feljegyzések, üzenetek, rövid kis listák a mindennapokban.

Egyre kevesebbszer kell tollat fogni, kézzel írni, nem a klaviatúrán zongorázva semleges, uniformizált betűk mögé rejtve valódi önmagunkat. Aztán, ha kisgyereket nevelünk, akkor újra fontossá válik a kézírás, mert betűket kell formálni, de már csak pillanatok, percek erejéig. Pedig micsoda hosszú évek vezetnek el ahhoz, hogy folyékonyan, gördülékenyen, minden probléma nélkül menjen az írás.

Régen volt, szép volt, évezredekig tartott, de úgy tűnik, egyre kevesebb szükség van rá. Naplóírás, hosszú, viaszpecsétes levelek, sok-sok millió könyv, amelyet először kézzel vetettek papírra. Pedig grafológusok és neves agykutatók is azt állítják, hogy rendkívül fontos a lelki, szellemi harmóniánk számára a kézírás. A betűformálás egyfajta önkifejezés is, nemcsak a szépen, kisiskolás pontossággal rajzolt, szabályos külalak számít, hanem minden gyorsan vagy pontatlanul megrajzolt vonalnak, ékezetnek, vesszőnek, betűszárnak fontos jelentése van.

Ezek a mi lelki lenyomataink, izgalmainknak, énképünknek, önbecsülésünknek, sőt még nemi identitásunknak is sokszor árulkodó tükörképei. A részünk, ahogyan a gondolataink, beszédünk, hangunk is az. Hiszen mi az, amivel mindig, mindenhol képesek beazonosítani bennünket? Az aláírásunk. Sokszor előfordul az is, hogy munkáltatók a jelentkezőktől kézzel írt önéletrajzot kérnek, bizonyára nem véletlenül. Én bízom abban, hogy a digitalizált világ ellenére sem szűnik meg, sorvad el teljesen a kézírás. Mert szükség van rá saját énképünk teljessé formálásához, a bennünk lecsapódó, visszatükröződő világ ezer meg ezerféle olvasatához.