Ha szerencsések vagyunk, akkor az életünk során találkoznunk kell olyan emberekkel, akik valami különlegesen emlékezeteset, úgy is mondhatnám, hogy egy aprócska csodát tudtak adni nekünk. Lehet, hogy ez egy szeretettel, türelemmel elmondott tündérmese volt, amit csak nekünk szánt egy hivatásáért élő, azt szerető óvónő, aki nem ingerülten parancsolgatott, hanem megpróbálta kedvesen megértetni és elmagyarázni a minket körülvevő és megismerésre váró világot. Emlékezünk rá, nem felejtjük el, tudjuk, hogy jól csinálta és szerette azt a munkát, amit választott, nem hibáztatta  és büntette a sokszor semmiről sem tehető környezetét, nem volt szüntelenül elégedetlen.

Vannak ilyen emberek, persze egyre kevesebben, mert általában a mai magyar valóság nem ad kedvet, erőt és energiát ahhoz, hogy valamit kitartóan és a lehető legjobban csináljunk. Sokszor idő sincs rá, mert anyagi okokból váltani kell, sok esetben pályamódosításra is sor kerül. Kompromisszumok a megélhetésért, kompromisszumok a gyermekvállalásért, sok-sok lemondás és végezetül, a legtöbb esetben kiábrándult, kedvetlen, a munkájukat kötelességből végző emberek sokasága.

Mégis akadnak ebben az országban is olyan tanárok, orvosok, ápolók, tudósok, művészek, akik csak azért is jól csinálják, amit életük hivatásának választottak, és nap mint nap bebizonyítják azt, hogy igenis érdemes letenni valamit az asztalra, mégha nem is jár érte kellő pénzbeli fizettség. Ilyen például az az állami fenntartású kórházban dolgozó orvos és ápoló is, aki nem végez hanyag, felületes munkát a kis pénzért, hanem tisztességgel helytáll a sok esetben embertelen körülmények között is.

Ilyen az a tanár is, aki mindennap törekszik arra, hogy a létező legjobb órát tartsa meg, tudjon valami olyat és úgy tanítani, hogy arra majd évtizedek múlva is emlékezzenek a tanítványai.

Lehetne sorolni garmadával, hogy hányan és hányféleképpen próbálnak meg erőn felül jól csinálni valamit. Azt mondják, a nyugodt, boldog élet egyik titka az is, hogy elégedettek vagyunk-e azzal, amit és ahogyan csinálunk. Persze ez utóbbit sok esetben nem mi, hanem mások tudják megállapítani, mégis valahogy mindig érezzük azt, hogy valami jól vagy rosszul sikerült. Talán nem lenne ennyi boldogtalan ember akkor, ha néha egymásnak is visszajeleznénk, amikor egy munka igazán tetszett és kiemelkedően jó volt, vagy csak egyszerűen egy hatalmas segítséget jelentett. A pozitív megerősítés motivál, és a köszönet vagy az elismerés nem kerül pénzbe.

(Az írás 2017. május 26-án jelent meg.)