Az elmúlt századok során a világ legnagyobb és legbölcsebb gondolkodói felhívták a figyelmünket arra a veszélyre, amelyet a mítoszok elvesztésével szenvedtünk el. A civilizáció technikai fejlődése elképesztő ütemet diktált, de ennek óriási ára volt: a kultúra leépülése. Az ember évezredeken át mítoszok között élt. Mondhatnánk úgy is, hogy az ember a mítoszok révén vált emberré, azok szellemi-lelki-mentális struktúrájának legfontosabb részét adták. A mítoszok mondták meg, honnan jön, miért van a világban és merre tart. Vagyis megmondtak mindent, ami az embert foglalkoztatja a mindennapokon túl. Nos, ez az, ami mára kiveszett az életünkből.
Megmaradtak az egyre komfortosabb, egyre modernebb, egyre trendibb, egyre digitálisabb mindennapok, de elveszett a múlt és a jövő értelme. Nem csupán a mának élünk már, a helyzet rosszabb: a mába élünk bele, bambán és tele homályos, kínzó aggodalommal, amelyeket igyekszünk elfelejteni, visszanyelni, elfojtani. Az ember azonban elveszíthette a mítoszokat, de azt a többezer éves lelki struktúrát, ami benne mítoszokat igényel, nem tudja elveszíteni. Az a része. És ebben a helyzetben kialakul egy modern lelki trauma: a mítoszéhség. Egy mítoszok nélküli világban élő, olyan intelligens faj vagyunk, amely nem tud mítoszok nélkül élni.
Ez a fenti talán túlságosan is száraz fejtegetés ad magyarázatot arra, miért is a Trónok harca és a The Walking Dead a legsikeresebb sorozatok napjainkban. A két történet látszólag nagyon távol áll egymástól, de a mítosz nélküli jelenkor problémája nagyon is összeköti őket. Már azt a kérdést is más megvilágításba tehetjük, hogy egyáltalán miért népszerűek ennyire a sorozatok? Nyilván számtalan oka van, de talán nem megyünk túl messzire, ha azt mondjuk, a sorozatok is egyfajta mítoszpótlékok, hiszen egy nagy történetfolyamot mutatnak be, ahol a néző egy távoli eseménysorozatba vonódhat be, válhat a részévé, a részesévé. Persze a sorozatok 90%-a annyira lapos és kommersz, hogy csupán kikapcsolódásra ad lehetőséget, nem mítoszpótlásra.
A Barátok közt például pusztán zsigeri kíváncsiságot elégít ki, a mindennapok történeteit mutogatja, és semmit nem mond arról, honnan jöttünk, kik vagyunk, merre tartunk. Ezek a döntő emberi kérdések nem jelennek meg benne. Ha nagyon rosszindulatúak akarunk lenni, azt is mondhatjuk, ezek a sorozatok nem azoknak készülnek, akiknek nincsenek mítoszaik, hanem azoknak, akiknek már saját hétköznapjaik sincsenek.
A két említett sorozat, a Trónok harca és a The Walking Dead azonban igenis vizsgálható ebből a szempontból. Nagyon leegyszerűsítve, a Trónok harca a múlt, a The Walking Dead a jövő mítoszát pótolja, az ezzel kapcsolatos kérdéseket feszegeti, és elképesztő népszerűségük ebből fakad. (Meg persze hatalmas üzleti sikerük is, tegyük hozzá!)
A varázslatos és mágikus múlt iránti vonzódás és a dermesztő jövővel kapcsolatos rettegés egyáltalán nem modern kori jelenség. Tipikusan és korszaktól függetlenül emberi jegy. Bele akarunk pillantani a korba, amikor istenek és démonok, harcosok és sárkányok, jó és rossz királyok, hőstettek és varázslatok működtették a világot, mint ahogy leküzdhetetlen kíváncsiság munkál bennünk azon apokaliptikus jövő iránt is, amikor már alig maradt emberi, amikor talán mindent újra kell kezdeni, amikor minden, amiben hittünk, amit építettünk, amivel együtt éltünk, megszűnik.
Arra a kérdésre, hogy néhány kitűnően eltalált amerikai sorozat képes-e az évezredek során bennünk kialakult mítoszigényt érdemben kielégíteni, vagy csupán felpiszkálja azt, már mindannyiunknak magunknak kell választ keresnünk.
(Fotó: ign.com)
