Látom, hogy nézel. Te ott, a plázában. Nyitott szájjal, csámcsogva, rágózva, a telefonba affektálva, kiabálva. Látom, hogy nézel. Figyeled, hány pasi mustrál, közben úgy teszel, mint akit nem érdekel senki, mint aki a világ tetején áll. Én pedig tényleg nézlek, de nem úgy, ahogy te gondolod. Nézem a húszcentis, a szivárvány minden színében pompázó körmödet és belegondolok, milyen irtózatos lenne, ha hozzám érnél velük. Látom a kirakott, 450 köbcentis melleket, a feltöltött szájat, a betegre szolizott bőrödet és szinte érzem, milyen lehet hozzájuk érni, kontaktusba kerülni velük. Műanyag. Egyet nem látok csak: a NŐT az álca mögött! Nem látom, hogyan lehetne veled viccelődni, hogy lenne egyáltalán humorérzéked. Nem látom magam előtt a jelenetet, ahogy beszélgetünk egy jót bármiről, mert téged valószínűleg nem érdekel semmi. Nem látom, ahogy egy vad, de érzéki szex után átölelve hozzám bújsz, és szerelmes szavakat suttogsz a fülembe. Nézlek és nem értelek, de őszintén: nem is akarlak. Megszorítom a feleségem kezét és hálát adok a sorsnak, hogy egy kicsit sem hasonlít rád!