Hetek óta motoszkál bennem néhány gondolatkezdemény, de nem igazán tudtam, hogy fogjak hozzá a kibontásukhoz. Meg azt sem tudom, kell-e erről beszélni, hisz változtatni úgysem lehet rajta. Azt érzem (sokezred magammal, természetesen), valami nagyon-nagyon nincs rendben. Sem az országban, sem a fejekben, ezáltal a virtuális világban sem. Mindenki gyűlöl mindenkit. Igen, azok is, akik arra szólítanak fel, hogy fogadjuk el egymást, virágozzék minden virág, és jaj, a kirekesztőknek! Ezzel egy probléma van. Azok a naiv, álnaiv, sőt képmutató emberek, akik azt mondják, mindenkinek kötelessége tisztelettel és elfogadással viszonyulni a másik felé, maguknak azért megtartják a szűrés, többes mérce lehetőségét, s fennhangon hirdetik: - Látjátok, én iszonyatosan toleráns vagyok! Mindenkit elfogadok. (Valakit nagyon, valakit kevésbé, valakiről meg hallani sem akarok.)

Így megy ez. Olvastam, hogy Majka kiakadt a kommentelőkön. A kommentelők egy bizonyos fajtáján. A bunkó kirekesztőkön. Részben egyetértek vele. Dacára annak, hogy azért ő sem rest minősíteni, félinformációk vagy „instant igazságok” alapján pocskondiázni olyanokat, akikről lila gőze sincsen. Ezzel sincs gond. Emberek vagyunk, mindenki úgy alakítja ki a véleményét, ahogy akarja.

Vannak olyanok, akiktől nekem is kinyílik a bicska a zsebemben. Nem tudom, miért, de még a gondolatukat is rühellem. Összerándul a gyomrom, ha szóba kerül a nevük, félrever a szívem, ha meglátom az okoskodó bejegyzésüket a Facebook-on, bárhol. Még akkor is, ha személyesen soha nem találkoztunk. De ezt az érzést nem is tagadom. Nem játszok toleránsosat meg simogatósat. Mert jogom van fanyalogni, viszolyogni, akár még szóvá is tenni, persze kulturált formában, intelligens keretek között. A hangsúly természetesen az intelligensen és a kulturálton van.

Azt sem tagadom, hogy világéletemben utáltam az izgága, gőgös, túlzottan magabiztos népséget. Talán mert pont az ellentétei annak, amilyen én vagyok. Dühít az arrogancia vagy a megátalkodott kinyilatkoztatások hosszú sora, az empátia teljes hiánya, az álszent leereszkedés.

Szeretem a szabadságot. A szólás-, a vélemény-, a gondolat szabadságát. Legfőképp a gondolat szabadságát. Mert akkor elég gondolni. És bármit lehet gondolni. Olyat is, amit még gondolni is csak pironkodva vagyok képes. Meg lehet átkozódni, szitkozódni, anyázni, trógerezni. És nem kell konfrontálódni.  

De most valóban olyan keresetlen világot élünk, melyben a gondolatok önálló életre kelnek. És megnyilvánulnak. Felületek teremtődnek, kommentelők születnek, kommentekkel. A pökhendi okosjóskák tündökölhetnek, ellentmondást nem tűrhetnek és észt oszthatnak. Rendre utasítanak, kijavítanak, elmagyaráznak. A reakció természetesen nem marad el: bevonzzák hasonló primitívéket az ellenoldalról, akik visszavágnak, kikérnek, jobban tudnak.

Én meg hagyom, hogy megérintsen mindkét szélsőség. Felhúzom magam rajtuk. Fel én. Még mindig. Magam sem tudom, miért.

Itt van a Facebook, ami sokszor nem más, mint felnőtt hülyék játszótere. Adott például XY, akit visszajelöltem. Azt hittem, ismerem. Aztán rájöttem, hogy csak összekevertem valakivel. És hogy jöttem rá? Hát hogy minden posztom alatt volt néhány „kedves megjegyzése”, mellyel felhívta magára a figyelmemet. Olyan rendreutasítós, olyan „Jaj, te csacsi gyermek, hát az nem úgy van!” típusú. Egy darabig tűrtem. Letiltani olyan prosztó dolog - gondoltam. Hisz annyira nem bánt, csak irritál, amit és ahogy. Rosszul adja ki magát, ha tiltom. Az olyan erős, végleges, olyan hozzá hasonlatos. És azt nem szeretném. Én nem vagyok olyan.

De ma már nem lehet finomkodni. A virtuális világban, melyben a legtöbb időt töltjük, elmosódtak a határok, az illemszabályok, leomlottak az intimitás korlátai. Vadidegenek turkálnak az életünkben, s úgy gondolják, mert „ismerősök” vagyunk, jöhetnek – jobb esetben – a tanácsaikkal, bár senki nem kérte, vagy földbe döngölhetnek a „tengernyi élettapasztalatukkal”.

És ez az „együtt ülünk egymás virtuális nappalijában” ki is fordította magukból az embereket. Ismerjük egymást a „szósöl média” különböző színterein, és sehol másutt. Nincsenek példaképek, nincsenek követendő minták, mert az emberek senkit és semmit nem fogadnak el maguk felett értékként, tekintélyként. Hisz vannak ezek a felületek, melyek mindenki előtt nyitva állnak, bárki odaplaccsanthatja százak elé az „életművét”, s ha kap a gondolataira néhány lájkot, már azt hiszi, hogy okosabb a „kevesebbet tetszikelteknél”, s egy idő után ez odáig is fajulhat, hogy belepörögve a saját nagyszerűségébe, úgy véli, országot, világot, univerzumot is képes lenne irányítani, s neki senki ne ugasson kerek e világon!

Valahogy így jártam én is a virtualitással. Megfáradtam az ugatóktól. Ennek ellenére senkit nem akarok sem elpusztítani, sem megkínozni, sem megalázni. Összébb húztam a függönyt a virtuális nappalimban, s inkább hús-vér beszélgetésre, kulturált véleménycserére hívom a valódi barátaimat. Másoknak is ezt javaslom. Verbális tömeggyilkosság helyett.

(Cikkünk 2016. március 21-én jelent meg.)