Segítsetek!

Tegnap volt Fekete Péntek, vagy ahogy az angol mondja: Black Friday. Az a vásárlásos őrület, mikor meglett emberek, édesanyák, nagymamák, megfontolt családfők magukból kivetkőzve tépték, cibálták egymást és valamely akciósan szánalmas portékát, mely már akkor feleannyit ért, mikor a harcban győztes kicipelte a boltból.

De nem is erről szeretnék írni, Eszti különben is remekül összefoglalta a LÉNYEGET. Csak a Black Friday-ról jutott eszembe, hogy nálam meg Black Saturday van. Na nem azért, mert kínzó vásárlási kór ütött volna ki rajtam. Épp ellenkezőleg. Nem megyek sehova. Itthon kapok jobbra-balra, hogy az egész heti munka után a hétvégére velünk együtt elfáradó lakásnak valami kulturált pofát adjak. Amerre lépek, kupi terem. De tényleg. Vagy már eddig is ott voltak a halmok, a pormacskák, a mindenfélék, csak a hétköznapi taposóban fel sem tűnt? Fogalmam sincs.

„A soha nincs egy rongyom se” kijelentéstől a férfiak hajlamosak idegösszeomlást kapni. A vérmesebbje ilyenkor odaáll az asszony szekrénye elé, s 15 (vagy 25) db ruhát kihajigál vállfástól, hogy anyu válogathasson. Ők azt nem tudják, hogy melyik épp miért nem passzol adott alkalomra: régi, kövérít, csúnya a színe, Zsuzsinak is olyan van, nem illik a hajamhoz, csipkés, nem csipkés stb.

Na, én így hétvégére azt kívánom: - Bárcsak ne lenne egy rongyom se’! Bárcsak ne lenne egy rongyunk se’!

Akkor nem kellene véget nem érően mosni, teregetni, a már megszáradtat leszedni, szortírozni, összehajtogatni, kivasalni. Ja, azt nem.

Arra kínosan ügyelek ugyanis, hogy a szeretteim csak frissen vasaltban járjanak. Magyarul: csipás szemmel görnyedek minden újhajnalban a deszka felett, hogy az aznapit mindenkinek simává varázsoljam. Mert egyszerűen a víz kiver attól a gondolattól, hogy egy délután nekiálljak, s cca. 3 és fél óra alatt decens pólósorokat és makulátlan formájú ingeket varázsoljak a gardróbba. Ez van.

Sosem voltam házitündér. A háztartás nekem folyamatos „challenge days”. Állandóan kármentek, próbálom a lehető legkevesebb sérüléssel megteremteni a lehető legnagyobb harmóniát. De nem szégyellem, hogy iszonyatos erőfeszítés. Noha a koszt és a kuplerájt nem bírom, a házimunkának legalább annyira gyűlölöm minden percét.

És tátott szájjal, kétségbeesett irigységgel nézem a szüleim lakását, ahol még a „légy is seggen csúszik”, ahogy a régi öregek mondták. Rám semmi nem ragadt édesanyám rendszerező és hatékony életmenedzseléséből.

Mentségemre legyen mondva, hogy igényem, az volna rá. A férjem azt mondta valamelyik nap: - Nem baj, ha nem áll minden haptákban itthon, meg nincs mindennap meleg vacsora sem, csak legyél kedves!

Azóta sem tudom, ez bók volt-e vagy kritika.

Szóval: engem tényleg érdekelne, más hogyan csinálja. Csak gyorsan, gyorsan adjatok tanácsot, amíg meg nem öl egy elszabaduló ruhahalom!

(A kép illusztráció. Nálam ezerszer rosszabb a helyzet.)