Bizonyára minden szülő vitte már a gyerekét játszóházba. Bizonyára az is előfordult, hogy magukkal vitték mások gyermekét is. De remélem, azt a hibát már kevesen követték el, hogy mindezt vasárnap délután tették. Én elkövettem.

A játszóház vasárnap csordultig van tele. Aki már volt ilyenkor ebben a legújabbkori zsibongóban, tudja, mit jelent. A terem egyik részében hosszú asztaloknál futószalagon mennek a SZÜLINAPOK. Műanyag pohár, süteményes papír, torta, csillagszóró, feszengő anyukák sztoriznak, egy-két balek apuka mosolyog szótlanul, de legalább őszintétlenül. A terem többi részében pedig a trambulin, ugrálóvár, csúszda, mászófal, kalandjáték meg miegymás, ahol a gyerekek, mint Démokritosz atomjai, összevissza rohangálnak, ordibálnak, ütköznek, bömbölnek, amelyik pedig mindezt már több órája teszi és teljesítőképessége határain túljutott, kiskorú zombiként kóvályog üres tekintettel. Már nincs semmi ereje, de le nem ülne, nem. Ott kórincál, amíg egy frissebb lurkó neki nem szalad a kismotorral. A büfénél gömbölyded szülők várják – na, nem a következő babát –, a zsíros hamburgert, a sült krumplit, a majonézes hot-dogot, a palacsintát meg a cukros üdítőt, vagyis csupa olyan műanyagot, amitől Rubint Réka azonnal feljelentést tenne. Más szülők a babzsák foteleken nyúlnak el, vagy bambán belebámulva a tömegbe, vagy jelentőségteljes arccal olvasva valami lektűrt.

Az egész látvány olyan, mint egy Hitchcock-thrillerbe ágyazott falusi búcsú. Irracionális arcok, egyszerre lassított, majd felgyorsuló mozgások, elmosódó kontúrok, ricsaj, éktelen nevetés, fokozódó feszültség, eluralkodó káosz.

Ahogy ültem ott egy asztalnál, mint szüleink elcseszett generációjának még elcseszettebb generációt létrehozó gyermeke, azon morfondíroztam, mennyire elcseszett generáció lesz az utánunk jövő is. Persze mindez sarkítás természetesen, és bizonyára bennem van a hiba, de elgondolkodtatott, hogy mennyire zajos, ingerzáporos világba születtek a gyermekeink. Szegények a játszóházban nem tesznek mást, mint kijátsszák magukból azt a világot, amelybe érkeztek. Egy nagy, hangos, tülekedő, ezerféle, rohangáló, elszabadult és zavaros világot. Nem akarok itt most nagyon bölcselkedni, de ott azt éreztem, hogy minden kor olyan, amilyen a játszóháza. A miénk ilyen, és ezért a játszóházat a gyerekek ilyennek szeretik.

Na, de mi volt az igazi megpróbáltatás? Nem a fentiek. Az csupán egy impresszió, szóra sem érdemes. De az a nyolc perc, miután megérkezünk a parkolóba, a játszóház logója feltűnik a falon, a gyerekek hátul az élmény közelségének érzetétől megőrülnek és elkezdenek artikulátlanul kiabálni. Amíg találunk egy üres parkolóhelyet, gonosz kiszorítós harcot vívva a többi szülővel, aki ugyanezt éli át. Aztán felkapni a cuccokat, elsétálni a bejáratig, kiabálni, hogy várjatok, várjatok, sorba kell állni. Nézni, ahogy a türelem utolsó cseppjei is elpárolognak utódunk agyából, ahogy a pénztárnál toporogva torzuló arccal nézi azokat, akik már bent rohangálnak a teremben. Ahogy nagy nehezen kifizeted a jegyet (az árat most hagyjuk, az lábon kihordott infarktus), megkeresitek a ruhás szekrényt. Látod a gyerkőcökön, hogy az extázistól már remegnek, a cipőjüket bekötve rángatják le. A kabátjuk ujja kifordul, ahogy letépik. A sapka, a sál messzire repül. És végül – mint két tűztől lángoló farkú róka – ordítva belevetik magukat a káoszba. Te meg összeszeded a sapkát, a sálat, visszagyűröd a kabát ujját, beteszed a váltópólót a szekrénybe, a cipőket a pad alá tolod, és kifújod a levegőt: ami nem öl meg, az megerősít.    

Török Péter