Fájdalmak mindennap, sokszor reggeltől estig, estétől reggelig. Kínlódás minden mozdulat, a levegővétel is. A gondoskodás magatokról, vagy a segítségkérés nyomorúsága, a tudat, hogy a legnehezebb az egyedüllét, a lakásban, a keserves tévémagányban, mert már az olvasás is nehezen megy, könnyezik a szem, a hályogok…

Meg a világ is megváltozott. Vannak, akik úgy tesznek, mintha hozzátok beszélnének, de igazából nem kíváncsiak a válaszaitokra, a gondjaitokra, mindenre, a hétköznapokra. Beszélnek rólatok, beszélnek a kórházi ágyakról, amiken még nagyobb magányban remegve várjátok az Isten irgalmát, vagy csak egyszerűen  a gyerekeitek, unokáitok látogatását. De sokatokhoz nem jönnek. Semmi és senki sem. Szavak nélkül elmúló évszakok, nyögdécselések, vagy mélyből feltörő kiáltások ellenére sem vesznek rólatok tudomást. A halál küszöbén már nincs névsor, nincs semmi sem. Köszönet, elismerés azért, amit tettetek, adtatok, dolgoztatok, vagy belerokkantatok, nem jár, csak a kivételezetteknek.

Évi párezer forintos karácsonyi jutalomfalat jut az asztalotokra, tessék, egyetek egyszer egy jó nagyot. De csak ha bírtok. Hogy milyenek voltatok, az már lényegtelen; a kor, az öregség, az idő gyűrte, formálta át egykori önmagatokat.

Vannak emlékeitek, fényképeitek a múltból, abból és arról a világról, amiben már szinte el sem tudjuk képzelni, hogy élni lehetett. Pedig csak Ti tudjátok, utolsó, még itt maradt, szeretve szeretni akaró, szavakra, türelemre, gondoskodásra szomjúhozó időseink.

Maradjatok, meséljetek, ameddig tudtok, ameddig lehet, mondjátok el a megszépülő múlt foszlányaiból saját, elvehetetlen történelmeteket. Maradjatok, meséljetek szenvedéllyel mindenről, az egész életeteket felkavaró, átrendező, átírni akaró kormányokról, rendszerekről, sötét és tisztulni akaró korszakokról.

Mert csak ti tudtok, ha bírtok, ha mertek, ha akartok, ha nem bánjátok, és ha nem haragszotok mindazokra, akik meghallgatnának benneteket.

(Cikkünk 2017. augusztus 8-án jelent meg.)