"Olykor úgy érzem, nem csak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a mások reménysége.

Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája.

Zátonyra vetett ki a végzetem. Az ár körülöttem hömpölyög. Csapkod, de nem sodor magával. Kihagy, és kényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra mindenki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.

Küzdök, kapkodok szavak után, hogy elbírjam. Kínlódva vergődik az agyvelőm, vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik.

Meddig írjak még?

Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek, mint én?

És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek - én a mások jajszava is vagyok."

(Tormay Cecile füveskönyve, 119. oldal, Lazi Könyvkiadó, 2010.)

(Az írás 2017. január 23-án jelent meg.)