Gondolkodó, tenni és változtatni akaró ifjúság nélkül nincs erős nemzet. A magyar fiatalok már sokszor bizonyítottak a történelem során. Volt, hogy hallgattak, de a nagy, égbekiáltó igazságtalanságokat nem tűrték meg. Akkor, ha kellett, kivívták a szabadságukat.
Hol vannak ma a vitára kész, tenni, változtatni akaró fiatal egyetemisták? A gyorséttermek mosogatógépeit kapcsolgatják? Fesztiválokon érvényesítik a belépőket? Vagy különböző ruhákba, jelmezekbe öltöztetve hoszteszkednek? Telemarketinges munkatársak, akik agyhalott állapotban zuhannak az albérleti ágyba? Nincs idő és pénz a gondolkodó, értelmiségi egyetemi évekre és létre? A felsőoktatásban ma bennmaradni sok pénzt és türelmet jelent, amit ha a család nem, akkor az egyetemisták kuporgatnak össze diplomát nem igénylő, alkalmi munkával. Mert ugyebár ők csak gondot jelentenek… Nincs szükség a nemzete jövőjéről gondolkodni akaró és tudó fiatalságra.
Mert jobb az, ha az egyetemi évek alatt nem ismerjük meg igazából és részleteiben a történelmet, mert könnyebb az, ha az irodalmat kedvünk és hangulatunk szerint lapozgatjuk… Fölösleges ismerni a saját választási rendszerünket, hiszen azzal nincs gond, aki nem akar kérdezni; elég már abból a sok okoskodni akaró, fizikai munkával nem eléggé kifárasztott, lánglelkű fiatalból, akik nem akarnak este korán lefeküdni, hanem éjszakákon át csak beszélgetnek, vitáznak, kérdeznek, és valami mást akarnak, valami jobbat…
Mi kell ahhoz, hogy újra a hangját hallassa a lázas ifjúság? Ne a fesztiválok után maradt kiábrándító szemétrengetegből rajzoljuk meg a mai fiatalság arcképét. A nyár csak egy évszak a négy közül és bizony az egyetemi szorgalmi időszak ősztől a tavasz végéig tart, ha tart, vagy tarthat egyáltalán. Hol vagytok, ti hangyaszorgalmú, vidékről Budapestre zarándokló, minden változtathatatlannak hitt és kilátástalan, sokszor reménytelen szegénységben töltött családi múlttal szakítani akaró, energiától duzzadó kollégisták? Hol vagytok, és meddig tartotok ki, ti vidéki nagy egyetemi városaink egykoron nagy hangú diáksága? Debrecen, Pécs, Szeged – vannak még? És meddig vannak igazi egyetemi törzshelyek, ahol még lehet és szabad vitázni arról, hogy milyen Magyarországot szeretnétek?
Buda és Pest polgársága, biztos, hogy az a jó, ha csak külföldön tanulnak a gyermekeitek? És határontúli magyar egyetemi városok diákjai, tudtok még beszélni arról, mertek még beszélni arról, hogy milyen jövőt szeretnétek? A kisebbségi lét minden nehézsége mellett egy dologban biztos hogy nagy erőt és potenciált jelent: a sokszor megvalósíthatatlannak hitt, nagy elhatározások és összefogások színtere is lehet, mint ahogyan azt egykoron Móricz Zsigmond is felismerte.
Az újból és újból lázas ifjúság reményében idézzük fel Móricz Zsigmond levelének egy részletét, amelyet a prágai magyar egyetemisták „ébredéséről” tapasztalt és írt meg. Az idézet 1930 novemberéből való. Tudom, nekik „könnyebb” helyzetük volt, mert az új magyar életszemléletet Ady, Móricz és Szabó Dezső írásaiban találhatták meg:
„…És elkezdtek gondolkozni. Kutatni. Vizsgálni kezdték a magyarság helyzetét. Szemináriumokat csináltak az önképzőkör helyett, és azokban részletes vizsgálat alá vetették az összes magyar problémákat. S én vasárnap részt vettem a prágai magyar egyetemi hallgatók ünneplő gyűlésén, ahol az én tiszteletemre nem bort ittak, és nem verseket szavaltak, hanem százötven diák országgyűlést rendezett. Először mulattatott, ahogy túlzó pesszimizmussal ecsetelték a magyarság helyzetét, bele is szólottam, hogy nem lehet az olyan rémes. Aztán jött a másik, harmadik, tizedik, huszadik szónok. Négy teljes óráig megállás nélkül lázban és okosan, és szónoki gyakorlattal, és hallatlan iskolázottsággal, összesen 45 diák tartott előadást. Az órák repültek, fáradhatatlanok voltak, és én egyre nagyobb ámulattal és gyönyörűséggel hallgattam őket. 150 diák, 150 államférfi. 45 szóló, 45 szónok. … Én az országgyűlésről mindig undorodással megyek ki, utálva a fölösleges szalmacsépléseket, és itt égett az arcom, és dobogott a szívem, hogy százötven diák úgy állott némán négy óra hosszáig, mint egy nemzeti törvényszéken, ahol az élet és halál fölött döntenek…”
