Igen, a vallásról lesz szó. Nem mint felekezetről, hanem az Istennel való kapcsolatról, egyáltalán, az Istenről való gondolkodásról. Nem tudományos, pláne nem vallástörténeti jelleggel, csak mintegy gondolatébresztőként, az új esztendőre való tekintettel. Hiszen ilyenkor sokan átértékelik kicsit az életet, elgondolkodnak világunk dolgain és azon belül létezésünk értelmén. Ebben a világban, amiben élünk, sokan nagyon eltávolodtak Istentől. De én hiszek abban, hogy ezeknek az embereknek nagyon hiányzik. Talán nem is tudják, mi a hiányérzet oka, csak azt érzik, nagy üresség van belül.

Az én Istennel való kapcsolatom eleve egy hazugsággal indult, na persze nem az én hibám, hogy így történt, hiszen én még kisbaba voltam akkor. 1979-ben születtem, amikor még nagyban tombolt a Kádár-rendszer. Mégis, engem is, mint minden kisbabát a családunkban, megkereszteltek. Korábban érkeztem a vártnál, kicsi újszülött voltam, alig több mint 2,5 kg, ráadásul télen születtem. A templomban apám mindent leszervezett a keresztelőt illetően, no, és itt jött a hazugság: a papnak azt mondta, hogy mindannyian katolikusok, így engem katolikusnak kereszteltek,  félretéve a tényt, hogy a családunkban mindenki református. Közelebb volt a katolikus templom, nagyjából ez volt az oka. A keresztelésen túl azonban a környezetemben senki nem gyakorolta a vallást semmilyen szinten sem, így nem is találkoztam a karácsonyi Jézuska-történeten kívül Istennel, Jézussal, így ez a kora gyermekkoromból teljesen kimaradt.

Nyolc-kilenc éves lehetettem, amikor felfedeztem Istent. Anyukám egy idősek otthonában dolgozott, ahová bejárhattunk, gyakran beszélgettünk a nénikkel. Tőlük hallottam először arról, hogy van egy felsőbb akarat, egy Valaki, aki mindent tud rólunk és aki megteremtett minket, embereket és az egész világot. Valamiféle ősöreg apókaként képzeltem el, aki csücsül a felhők közt és onnan kukkol minket. Kaptam egy Bibliát is, illetve egy gyerekeknek szóló könyvet bibliai történetekről. Lelkesen és szorgalmasan olvastam a történeteket és napjában többször imádkoztam. Sajnos hittanórára nem tudtam járni, mert egyszerűen azt sem tudtam, hol kereshetnék ilyet. Aztán találkoztam egy kislánnyal, aki egy gyülekezet tagja volt, általuk kezdtem el bibliaórákra járni. Ma már azt mondom, hála Istennek, hogy nem kerültem mélyebbre ebben a szervezetben, amit ma már szektának neveznék. Azt hiszem, az verte ki a biztosítékot, amikor kiderült, hogy ők elutasítják a vérátömlesztés lehetőségét. Ha valakinek szüksége lenne rá, akkor szerintük inkább haljon meg, hiszen úgyis feltámad, majd egyszer. Ráadásul volt olyan “testvér”, aki eltávolodott a szervezettől, ezért vele nem lehetett szóba állni, ki volt közösítve. Ez a nő a szomszédunk volt, egy nagyon kedves asszony. Gyermeki lelkem azt gondolta, hogy ha valaki eltávolodik, akkor őt nem kiközösíteni kell, hanem szeretettel visszavárni. És ezt ma is így gondolom, ezért is vagyok nagyon hálás, hogy megláttam a lényeget és így végül nem lettem a szervezet tagja.

Ezután jött a kamaszkor és egy nagyon komoly “istenválság” az én lelkemben. Nem értettem, miért van, hogy évekig imádkoztam olyan dolgokért, amik nem teljesedtek be. Azt tudtam, hogy Isten létezik, csak azt nem értettem, miért hagyott magamra. Kétségbeesve kerestem Istent magamban. Nem tudtam, hová tűnt, miért olyan üres a lelkemben az a hely, ahol korábban Ő volt. Miért tűnt el és miért nem jelentkezik? Akkor már csak azért imádkoztam, hogy jöjjön el és mutassa meg magát újra. Azt tudtam, hogy létezik, csak azt éreztem, hogy meg kellene mutatnia magát nekem valami látványos csodán keresztül. De sok évig nem történt meg, amire vártam. Ma már tudom, hogy végig velem volt akkor is, csak nem úgy, ahogyan akkor akartam, hanem úgy, ahogyan akkor szükséges volt. Hiszen ő jobban tudja, hogy kell ezt.

Szóval az egyszer már megtalált Isten elveszett és én arra vártam, hogy jöjjön el újra. Anyu halála volt az az időszak, ahol újra megtaláltam Őt, 24 éves koromban. Egy mélyen vallásos, református gyülekezetbe járó munkatársnőm által jutottam el egy református gyülekezetbe, ahol újra megéreztem a jelenlétét. De ez csak a kezdet volt. Ezután mentem el Agykontroll-tanfolyamra, ahol nem folyt vallásos tanítás, de megéreztem az Erőt magamban és egyszerűen tudtam, mélyebben, mint addig bármikor, hogy ez nem lehet véletlen. Hogy itt van egy olyan hatalom, olyan rendező erő, ami nemcsak hatalmas, de végtelenül jóságos is. És akkor újra elkezdtem naponta beszélni Istenhez és bevonni őt az én életembe, ahol igazából mindig is jelen volt.

Valójában Isten létezése sosem volt számomra kérdés. Azt gondolom, hogy ez a rend, ami a világban látható, nem lehet egy véletlenszerűen kialakult és ellenőrzés nélkül működő rendszer lényege. Olvastam, hogy a termodikamika második törvénye szerint “egy zárt rendszerben végbemenő spontán folyamatok a rendezettség és szervezettség csökkenéséhez vezetnek”. És bár a fizikához vajmi kevés közöm van, annyit felfogtam belőle, hogy olyan nincs, hogy csak úgy kialakul az ősmocsárban egy sejtecske, ami tök véletlenül átalakul dinoszaurusszá, aki aztán spontán kihal és jönnek helyette a csirkék, az oroszlánok meg a kutyák meg az emberek, akik aztán tök véletlenül felépítik a piramisokat, a kínai Nagy Falat meg az Eiffel-tornyot, feltalálják a könyvnyomtatást, a mozit és az internetet, mindezt teljesen véletlenül. Visszatérve a termodinamika kettes számú törvényéhez: ha a véletlenek sorozatára bízták volna annak idején az életünket, most nem gépelhetném ezt a cikket az ezüstszínű laptopomon. Kizárt. Olyan véletlen nincsen, ami ezt létrehozhatná.

Nekem is volt az iskolában Négyjegyű függvénytáblázatom, mint mindenkinek. Akkoriban egyik legfőbb könyvellenségemnek tartottam, naná, mivel alig értettem belőle valamit. Nem vagyok egy reál beállítottságú ember. Ma már csodálattal nézek rá. Gyakorlatilag ott van benne a világunk rendje, az a csodálatos szervezettség, ahol minden passzol mindenhez, minden valami másnak a kiindulópontja és kerek egésszé áll össze végül. Még ha sok minden nincs is még felfedezve, megmagyarázva, a lényeg akkor is ott van benne: az isteni rend, a teremtő és szervező erő, ami a világunkat irányítja. És ha már itt tartunk, elég a periódusos táblára pillantanunk, átgondolni az ott látható rendszert: véletlen lenne? Lehet a periódusos rendszer láttán az ateizmus egyáltalán lehetőség?

Véletlen lenne, hogy két kis sejtecske találkozásából sejtosztódás lesz, majd kifejlődik belőle egy magzat, amelyik az esetek nagy részében éppen úgy fejlődik minden egyes esetben, mint a többi magzat? Nem össze-vissza, hanem éppen ugyanúgy (eltekintve az esetlegesen fellépő hibáktól), anélkül, hogy összebeszéltek volna? Majd miután megszületik, nagyjából hasonló ütemben és séma szerint fejlődik és növekszik az összes, anélkül, hogy külön szólnánk nekik, hogy hogyan is kellene ezt? Na igen, szerintem ez is a szervező erő meglétét támasztja alá.

Vannak, akiknek kell valaki, aki fizikailag képviseli Istent, ők jó, ha templomba mennek, paphoz, lelkipásztorhoz. Nekem is van egy református lelkipásztorom, akihez nem járok gyakran, de ha úgy érzem, ilyen formában van szükségem a hitre, akkor hozzá megyek. Sokszor látom, hogy az idősebb nénik, egy templom előtt elhaladva keresztet vetnek. Sajnos, ahogyan ők egyre kevesebben lesznek, ez a szokás elmúlik velük együtt. Pedig milyen szép! Egy pillanat lelassulás, megállás, Istenre gondolás. Kár, hogy az utánuk következő generáció ezt már nem tudja így megélni.

Mások egyéb spirituális tanokon keresztül találják meg Istent, az is teljesen rendben van. Sokan mondják, hogy nem vallásosak, hanem a “maguk módján” hiszik Istent. Szerintem ezzel sincs baj, ha ez bennük nem okoz hiányérzetet. És hogy mit javasolnék annak, aki, akárcsak néhány éve én, keresi Istent önmagában? Azt, hogy keresse meg azokat a dolgokat az életében, amiért hálás lehet. Hogy lássa meg a kis dolgokban is azt, hogy ez most érte történik. Azt hiszem, hogy annak idején ennek az információnak örültem volna a legjobban. Mert ha láttam volna, mennyi minden van, ami ha nem is pontosan úgy történt, ahogyan én akartam, mégis engem szolgált, talán nem nehezteltem volna a Teremtőre. Mert az a helyzet, hogy valóban nehezteltem rá. De már nem. Megbocsátottam magamnak ezért és úgy gondolom, hogy Ő is nekem. Már tudom, hogy minden nehézség tanít valamire.

Ma már nemcsak tudom, hogy Isten létezik, de minden nap érzem is a jelenlétét. A hála, az öröm és a szeretet érzése az, amin keresztül közelebb tudtam kerülni az isteni erőhöz. Ma már nem egy öreg apókaként gondolok rá, hanem egy óriási, mindent átjáró energiaként, fényként, ami maga a tiszta és feltétel nélküli Szeretet. Hiszem, hogy Ő mindent jobban tud nálam. Ha most úgy is érzem, hogy valami nem úgy jó, ahogy éppen történik, mindig megpróbálok felülemelkedni és magasabb perspektívából nézni a dolgokat. Nem csupán abban a pár évtized távlatban gondolkodni, ami ebben a testben adatott, hiszen mi az az Örökkévalósághoz képest? A nagyobb, teljesebb kép végül, hiszem, összeáll. Mint egy puzzle, aminek csak néhány darabja van nálam, a többi máshol, másoknál található.

Biztosan lesznek, akik úgy olvassák ezt az írást, hogy “ez teljes hülyeség”, mert nem hisznek Istenben és fel sem merül bennük ennek szükségessége. Oké, tiszteletben tartom. Biztos úgy is lehet élni. Egyik kedves ismerősöm hittantanárnő és már egész pici korában imádkozni tanította a kislányát. Csodálattal néztem. Hiszen valóban, nem kaphat többet, jobbat az a kisgyermek, mint azt, hogy van kiben hinni és bízni. Én nem kaptam meg ezt kisgyermekként és akár úgy is alakulhatott volna az életem, hogy úgy maradok. De amikor nagy a baj, akkor még a legvérmesebb ateistából is felszakad olykor egy “jaj, Istenem” - én jobban érzem úgy magam, ha boldog időkben is Őt szólítom meg. Van egy ateista kollégám, aki rendszeresen használja azt a szófordulatot, hogy “minden áldott nap”, egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte ki által van megáldva az a nap? Nos, nevezhetjük Istennek, Teremtőnek, Forrásnak, Univerzumnak, Allahnak, Jahvénak, Úrnak, Végtelen Energiának, Mindenségnek, a lényeg ugyanaz. A Rendező, aki ügyel az életünk folyására és mindig mellettünk van. Olykor bámulatosan jó a humora, máskor úgy küld csodát az életünkbe, ahogyan nem is számítunk rá. De egy biztos, el nem hagy egy percre sem.