Vannak nevek, amelyekhez csak pozitív érzések, emlékek kapcsolódnak. Vannak női nevek, amelyek a bibliai teremtéstörténet ismerete óta hordoznak valami olyan többlettartalmat, ami nehezen meghatározható. Talán a hétköznapi dolgok átélésének emelkedettségét jelenti ez a tartalom, talán valamilyen női tartást és a belső harmónia szépséges egységét. Az én Éva barátnőm ilyen volt. Körülölelték a szép dolgok, és minden életszakaszában képes volt megragadni a jót és az értékekben gazdag élményeket.

Éva Kolozsváron született 1912-ben, még az első világháború kitörése előtti valószerűtlen családi békében és boldogságban, a kulturális kincsekben bővelkedő erdélyi város egyik erdőszéli kis házában. Éva édesapja erdőmérnök volt, házuk kertjében anyátlanul maradt őzikék, játékos kisnyulak, kutyák és macskák is éldegéltek. A természetközeliség és az esti operai előadáson való részvétel kettőssége határozta meg ezt az ifjúkort, mert a klasszikus zene kedvelése és az állatok gondozása, szeretete egyként meghatározta Éva életét. Édesanyja a híres osztrák zeneszerző, Anton Bruckner leszármazottja volt, így a muzikalitást már az anyai ősöktől örökölte. Később Éva a kolozsvári Marianumba járt, a hajdani katolikus leánynevelő intézetbe, amelyet szigorú apácák vezettek. Ma ebben az épületben működik a Babes-Bolyai Egyetem bölcsészkara.

És nevelték az apácák, a szülők, a testvérek a szertelen, mindent megismerni, megtapasztalni vágyó lányt, akit a történelem azonban hamar kíméletlen fegyelemre tanított. A kezdeti felhőtlen fiatal éveket, amelyeket egy neves orvos titkárnőjeként munkával töltött, hamar megváltoztatta a második világháború kitörése. Évára éppen Európa forrongása idején talált rá a szerelem és ment feleségül egy fiatal kolozsvári orvoshoz. A házaséveket azonban ápolónői szolgálat és bujkálás jellemezte, mígnem férjét elvitték a frontra. Éva csak várt, bizakodott, reménykedett, hitt abban, hogy hamarosan viszontlátja szerelmét. Nem így történt. A férj soha többet nem tért vissza Európába, halottnak nyilvánították, mígnem több tíz évvel később kiderült, hogy Ausztráliában él és új életet kezdett, immáron első felesége nélkül. Évában azonban ezek a házasévek nem kis sérelmeket és fájdalmakat okoztak. A háborús bujkálások alatt Éva nagy betegségek közepette három vetélést élt túl, amelyeket követően élete végéig meddő maradt. Ezt a traumát azonban a gyerekek végtelenül megértő, szerető társaként, barátjaként oldotta fel magában. Évát barátnőmnek nevezhettem gyermekkoromban is, pedig a közöttünk lévő korkülönbség sokgenerációs volt.

Talpra állni és újrakezdeni azonban Éva mindig is tudott. Egy bukaresti koncert alkalmával ismerkedett meg második férjével, egy híres lengyel zongoraművésszel, akivel Varsóba költözött és elmondása szerint élete legboldogabb 16 évét töltötte ott. Végtelenül türelmes, szelíd és megértő férjre és szellemi-lelki társra talált a művészben, akivel eltöltött harmonikus éveik Évát az életével megelégedő, békében lévő emberré, nővé tették. A boldogságuknak a férj súlyos rákbetegsége vetett véget. Éva kitartó, gondoskodó és szerető ápolásában azonban még a fájdalom is elviselhetőbb volt. Összetartozásuk azonban csak a tárgyi világban szűnt meg, Éva hosszú, magányos öregségében minden nap „beszélgetett” szeretett férjével. Aztán jöttek a Budapesti Nemzetközi Zenei Versenyek irodájában eltöltött hosszú évek. Éva dolgozott és segített annak, akinek csak tudott. Zene, könyvek és emlékek között élte Holdvilág utcai lakásában mindennapjait, és megtanított arra, hogy van olyan lelki béke és igaz szerelem, amelyből töltekezni, épülni lehet.