Főzni vagy nem főzni? Csupán ennyi volna a főzés hamleti dilemmája? Ennél kicsit összetettebb és bonyolultabb a kérdés, mert bizony sokszor nem elkerülhető a főzés, mert szükség van rá, máskor örömmel válhatunk „ínyesmesterekké” egy egész család vagy vendégsereglet boldogságára.

A mai világ persze már másról szól, más időintervallumok közé szorult a mindennapi, otthoni konyhaművészet. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy napokon keresztül csak készülődjenek, érleljenek, áztassanak, ízlelgessenek, fűszerezzenek, mindaddig, amíg az egészen csodával határos eredményt, a tökéletes ebédeket és vacsorákat elővarázsolják. A kor, az ízlés, a rendelkezésre álló idő megváltozott, a történelem is vagy hozzátett, de sajnos inkább elvett a magyarok asztaláról jónéhány finomságot.

Az építkezési szokások az étkezési szokásokhoz idomultak és bizony a kis garzonlakások teakonyhájának megjelenése nem segített éppen a nagy befőzéseknek, öt-hatfogásos étkek készítésének. Mindennek megvolt és meglett a jó és a rossz oldala is. Hiszen ki ne kóstolta volna/kóstolná meg A Hét című századfordulós folyóirat pályázatára érkezett sok recept közül például a nyolc napig szamaritánus olajban, vagyis ó-burgundi borban és Provence legfinomabb olajában áztatott párolt ürücombot vagy a pezsgős szalonkát?  

Csakhogy ezek a receptek bizony nem egy kisgyerekes, dolgozó anya számára készültek, hanem sok esetben egy egész személyzet volt felelős és terhelhető a hibátlan munka kivitelezésével. A békebeli szakácsnő pedig vásárolt vagy vásároltatott, irányított, főzött és tájékozódott a különleges vagy éppen már jól bevált receptek felől. Mindenféle finomság került egy átlagos, jó ízlésű, igényes polgár asztalára: bőséges halétkek, vadak, szárnyasok és különféle édességek, amelyek elkészítésénél nem kellett csínján bánni a tojások mennyiségével, a „végy hat, nyolc vagy éppen tíz tojást” szakácskönyvi ajánlás átlagosnak számított.

Átlapozva a leghíresebb szakácskönyveket, az 1840-ben íródott Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyvét vagy éppen a már említett A Hét című folyóirat pályázataiból Kiss József és Ignotus által összeállított Emma asszony szakácskönyvét, vagy a két világháború között íródott Magyar Elek Az Ínyesmester szakácskönyvét, bizony úgy érzem, a gyermekkoromban megjelent és nagy sikert aratott A mikróhullámú sütő titkai amolyan arculcsapása az elmúlt századok gasztronómiai túlfutásainak. Igen, így is lehet, ilyen egyszerűen, a lefagyasztott és felmelegített egytálételek világában háztartást vezetni.

Szerencsére ma már ez is csak egy lehetőség a sok közül, a gasztronómiai élvezetek és szokások újra szárnyalnak, nemzeteken átívelve, visszaadva és visszahozva a magyarországi kulináris sokszínűséget.

Ha én egyszer békebeli szakácsnő lehettem volna, bizony kevesebb időm maradt volna regényolvasásra, meg városi, célnélküli sétálgatásra, mert egy igazi karácsonyi menü tálalása nem kevés előkészületet igényelhetett. De az is biztos, hogy Nagymagyarország konyhaművészetének ismerete sokkal több színt, ízt, lelket és szívet adott volna minden elkészített ételemnek is. Mert a békebeli, sokszínű Magyarországon jó lehetett nagyokat enni. Ma bízom benne, hogy a békés Magyarországon is lehet jó nagyokat főzni. És nem értek egyet Bächer Iván 2006-ban könyvformában megjelentetett Emma asszony szakácskönyvéhez írt lesajnáló ajánlásának utolsó mondatával, amelyben így fogalmaz: „Az a Magyarország ködlik föl e könyvből, amely Magyarország valóságosan, sajnos, sosem volt, nincsen és nem is lesz.” Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a Magyarország ködlik föl a békebeli receptekből, amely valóságosan volt, van és lennie is kell, különben miért is élnénk, főznénk itt oly sokan…