Kevés dolog van, ami úgy tud fájni, ami annyira ideges feszültséget tud teremteni körülöttem, ami minden addig fontosnak tartott dolog sorrendjét képes átrendezni bennem, mint amikor a kisgyerekem beteg. Olyankor semmi nem tud érdekelni, semmi nem számít nekem, csak az, hogy ő jobban legyen, csak az, hogy gyógyuljon meg.

Kosztolányi Dezsőnek van egy különösen jó novellája e témában, amikor a költő Esti Kornélhoz felmegy egyik ideges, szorongó barátja, hogy elpanaszolja neki fájdalmát, miszerint a kisfiát éppen vakbélgyulladással fogják műteni. A költő, Esti Kornél azonban először felolvassa egyik versét, amit éppen akkor írt és utána kérdezi csak meg barátjától, hogy mi járatban van. Miután megtudja az aggódó apuka történetét, ügyesen visszatereli a beszélgetés fonalát saját versének boncolgatásához.

Mert a költészet ugyebár mindennél fontosabb és magasztosabb dolog, ezt egy gyermektelen és adott esetben kisstílűen önző művész valószínűleg így is gondolja. Esti Kornél ezt teszi, mindeközben ráébreszti az olvasót az élet igazságára. Nem, semmi nem tud olyan fontos lenni, semmi nem tud számítani akkor, ha a gyermekünk beteg, csak az, hogy gyógyuljon meg. Igen, önzőek vagyunk ilyenkor és a legnagyobb mértékben önfeláldozóak, mert mindenünket odaadnánk érte. És ez a szép és csodálatos a szülői létben. Egy kis élet újraírja a valóságot. Azt a valóságot, amit fogantatása pillanatától kezdve alakít és újít meg egy feljebb való értelemmel.

Nemrégiben egy nagyon kedves, fiatal, még gyermektelen barátunk volt hivatalos hozzánk vacsorára. Az este szokásos menetét azonban felülírta kislányom váratlan lázas állapota. A kedves barátunk jókedve persze cseppet sem hagyott alább, vidáman nyugtatott bennünket, hogy a láz milyen természetes dolog és igazán fontos, hogy megerősödjön a kislányunk szervezete. Mi a férjemmel persze akkor ezt nem éreztük ilyen könnyen felfogható dolognak, tele voltunk aggodalommal, féltéssel, szorongással, és semmi kedvünk nem volt másról beszélgetni.

Aztán utólag elgondolkodtam a dolgon, nem tudtam igazán haragudni a barátunkra, hiszen ő még nem élte, érezhette át igazán ezt a fajta szülői aggodalmat. Most az őszi, téli betegségáradatban ez az érzés gyakran megtalál, nem csak engem, hanem bizonyára nagyon sokakat. Ez a kontinentális éghajlat velejárója, hogy a tél beköszöntével a szervezetünk is Canossa-járásba kezd. Próbáljuk meg átvészelni ezt az időszakot és arra gondolni, hogy a legnagyobb örömöt a gyógyulás boldogsága hozza el, hiszen akkor tudjuk igazán értékelni azt, hogy egészségesek vagyunk. Ezt az érzést fogalmazta meg Füst Milán is: „Végül is mi a boldogság? Lábadozásféle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után.”