Kisfiú voltam, amikor először Halász Judit koncerten jártam. Azok a dalok, melyeket ő énekelt, akkor még a földszintes, szocialista, rózsakerti egyenóvoda kettes csoportjában szóltak a szívünkhöz. Sosem felejtem el, hogy anyám ruhahorgolási, kötési lázban égett, talán mint mindenki. Kucsmája is volt és persze irhakabátja. Amolyan tisztes szegénységben éltünk, kézen fogva mentünk óvoda után a Közértbe vacsorát és valami finomságot venni. Én a Kajla kivételével minden csokoládét szerettem; igaz, akkoriban maximum tízféle volt. De csoki ide vagy oda, az eperhab és a citromhab volt a kedvencem. Múlt szombaton, több mint harminc év után, életem második Halász Judit koncertjén jártam, ezúttal a kis családommal. Erről jutott eszembe néhány gondolat.
Igen, az még teljesen más világ volt. Hétfőként adásszüneti nap volt a TV-ben, olyankor mindig diafilmet néztünk az elsötétített gyermekszobában. Emlékszem, hogy szinte mindenhol és mindenen vörös csillag volt, hiszen akkoriban még Kádár János volt a „vezérünk”, és ha nem is dübörgött ugyan, mégiscsak eldöcögött valahogyan a szocialista piacgazdaság. Volt egy sárga műanyag macim, akit mindenhova magammal vittem, de a Skoda 100-as kisautómat és a rakétapisztolyomat sem szívesen adtam oda senkinek. Ekkoriban apró Halász Judit-rajongókként énekeltük együtt a hatalmas létszámú óvodai csoportokban, hogy „Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat…”.
Szombaton pedig ott ültem a kislányommal, akinek fogalma sem lesz még vagy tíz évig, hogy ki volt az a Kádár János. Aki feltételezhetően a legnagyobb beleérző képesség mellett sem fog már megérteni abból semmit, hogy milyen volt a szocializmusban kisgyermeknek lenni. Nem fogja megtapasztalni, milyen az, amikor tényleg csak néhány játékod van, de boldogan elfoglalod velük magad és örülsz. Hogyan lehet olyan kis választékból is szinte minden csokira ácsingózni és szeretni. Soha nem fogja megtudni, hogy mitől volt finom a Gabi fogkrém, amit gyakorlatilag desszertként imádtunk, és azt sem tudja, hogy milyen jó dolga van hajmosás terén, mert a tojássampon tényleg kimarta az óvatlan gyermek szemét… És bár „vezérünk” most is van, mégis olyan sok minden változott ezalatt a több mint 30 év alatt. Talán ezért is volt szívmelengető, ahogyan szombaton ült mellettem a kislányom és énekelte a többi kisgyermekkel, hogy „Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat…”. Éppen ugyanúgy, ahogyan mi harmincegynéhány évvel ezelőtt.
Ha valaki át szeretné élni ezt a szép és megható érzést, akkor ne habozzon, kerekedjen fel és menjen el a gyermekével Halász Judit koncertre, „Hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad.”
