Frei Tamás igazi kozmopolita. A világ három, teljesen eltérő adottságokkal bíró városában él - Miamiban, Nizzában és Budapesten -, így rá hatványozottan igaz, hogy szinte mindenhol otthon van. Új, negyedik könyve, az Agrárbárók népszerűsítése miatt most néhány hétig itthon tartózkodik. Számos orgánumnak adott interjút az elmúlt napokban, beszélt sok mindenről, sok témában. Frei Tamást jó hallgatni, jó tanulni tőle: pozitív életszemléletet, nyitottabb világlátást. Neki elhisszük, hogy mindent lehet, ha az ember levetkőzi a kishitűségét és elindul a szabadság útján. Stílszerűen egy budapesti Cafe Freiben beszélgettünk nőkről, férfiakról, szerepekről, tradíciókról, modernitásról és arról, máshol hogyan csinálják...

IgenÉlet: Úgy alakult, hogy az IgenÉlet alapvetően egy nők által olvasott, nőknek szóló portállá lett. De a nőket, a sok egymásnak adott tanácson túl, alapvetően az érdekli, mit gondolnak róluk, rólunk a férfiak. Te két kontinensről, ám jóval több aspektusból látsz rá a nők helyzetére, lelkére, attitűdjére. Szerinted van különbség az amerikai és az európai, Európán belül pedig a magyar nő és a többi között mintában, viselkedésben, létszemléletben?   

Frei Tamás: Induljunk ki abból, hogy a lét határozza meg a tudatot. Ebben az értelemben nekem három világrendről vannak benyomásaim. Ha az amerikai nőt összehasonlítjuk a franciával és a magyarral, akkor azt látjuk, hogy óriási különbségek vannak. Bár azt is hangsúlyoznom kell, elvileg nincs olyan, hogy A francia nő meg AZ amerikai nő, de valahogy mégis van. Még a francia társadalmon belül is meg van különböztetve a gondolkodásban A PÁRIZSI NŐ. Könyvek foglalkoznak azzal, milyen is egy nő, aki a francia fővárosban él.

IÉ.: Azt hittem, ez a „párizsi nő” mítosz csak a divatguruk által kitalált kategória, hogy legyen mivel riogatni az „elmaradott” többieket. Milyen hát A PÁRIZSI NŐ?

F.T.: Nem kitalált. Nizzában én a szemafornál kiszúrom, melyik nő párizsi. Ahogy türelmetlenkedik, ahogy előrenyomja magát, ahogy a gyerekét kezeli… Persze általánosítani nagyon veszélyes, de: a párizsi nők például a szülés után is arra törekszenek, hogy a korábbi életvitelükhöz képest ne változzon semmi. Ez például egy azonnali, döbbenetes különbség a magyar nő és a francia között. Ha a francia hölgy a szülés előtt csütörtök esténként a barátnőivel csevegett egy bárban, akkor később is betolja a babakocsit csütörtök esténként a barátnők közé, mégha csak ő az egyetlen gyerekes is a társaságban. A gyerek kínlódik, de az anya nem mond le a korábbi szokásairól. Ezzel szemben, Magyarországon mi történik? Az anyává vált magyar nő, ha el is megy fecsegni, ezt már délelőtt 11-kor teszi, azokkal a barátnőivel, akik szintén kisgyerekesek. Nem este 9-kor. A francia filmek között külön kategóriát képeznek az ún. BoBo filmek. A BoBo a bohemian bourgeois kifejezésből képződött. A burzsoá náluk a polgárt jelenti. Ezek a filmek egy életérzést közvetítenek: a szereplők csevegnek politikáról, közéletről; minden gyerek jól vasalt, mindenki rendben van, mindig kint esznek a kertben, élik a könnyed, jól szituált életüket. A filmekből az nem derül ki, mindez hogyan teremtődik elő. Mikor dolgoznak, mikor nevelik azt a gyereket, mikor vasalták ki a gyerek nadrágját stb. Csak azt sugallják, hogy minden rendben van. Ez a francia álom, a nők ott erre törekednek.

IÉ.: Nem biztos, hogy ez az idillkergetés rossz. Hisz az élethez, önmagadhoz, céljaidhoz való hozzáállás is segít azok megvalósításában.

F.T.: Az is igaz, hogy ha a fenti három világrendet – amerikai, francia, magyar – vesszük alapul, akkor szemlátomást a francia nő van a leginkább rendben önmagával. Tudod, melyek a párizsi nők kiskátéjának első mondatai? „Amikor 40 évesen belenézel a tükörbe, örülj ennek az arcnak! Ne azon keseregj, hogy már ráncod van, hanem örülj annak, hogy ilyen szép vagy, mert ez az az arc, amit 10 év múlva irigyelni fogsz! Ne azt nézd, hogy 10 éve mennyire fiatal voltál!” És ez a hozzáállás az egész női attitűdöt befolyásolja: a magabiztosságot, az életben mindent.

IÉ.: Magyarországon mi lehetne a kiskáté első mondata?

F.T.: Én azt látom, persze megint csak a nagy átlagot tekintve, hogy a magyar nő kiszolgáltatott, de magát is kiszolgáltatja, nincs önbizalma… Ám ez már a tyúk vagy a tojás problémaköre. Hiszen Magyarországon amúgy is totális önbizalomhiány van. Női oldalon is meg férfi oldalon is meg minden oldalon, egyébként. A bizonytalanság nem csak a párkapcsolatban jelenik meg. Az amerikai nő – az én ízlésem szerint - már az ellenkező véglet. Irtózatosan magabiztos. Tehát ebben mi, magyarok kicsit elszigeteltek vagyunk.

IÉ.: Miből fakadhat ez az önbizalomhiány itthon? Nézzük először a nők helyzetét! Mi a baj velünk?

F.T.: Szerintem a nők többségének az a problémája, hogy aránytalanul belezuhannak az anyaságba mint szerepbe…

IÉ.: De nem feltétlenül érezzük jól magunkat ebben, egész egyszerűen így szocializálódtunk.

F.T.: Ez más kérdés. Abszolút frusztráltak ettől a nők. De mégis túlzuhannak ebbe az irányba. Mert a rendszer nem reagál a változásokra. 100 évvel ezelőtt egy nő elkezdett szülni 18-19 éves korában, élt 45 évet, s szült 10 gyereket. Magyarországon is. A nők felnőtt élete 100%-ban ezzel telt. Ez volt a munkájuk. De 100 évvel ezelőtt, ha kettő gyereknél több életben maradt, az Isten áldása volt, mert a fiú 6 éves korában már kiment a földre dolgozni, apunak segíteni. Ma, ha gyereked van? Nem 6 éves korában áll be a rendszerbe, hanem 25 évesen, addig finanszírozod. 25 évet „invesztálsz” bele, rengeteg pénzt, úgy kell taníttatni, hogy képes legyen megállni a lábán. Neked, mint szülőnek már nem fog tudni segíteni, mert örülni kell annak, ha a saját gyerekét eltartja. Nem is csodálkozhatunk, ha ma egy, legfeljebb két gyereket szülnek a nők. Ma egy nő felnőtt kora 20-tól 86 éves koráig tart. A 66 évből a gyerekkel otthon töltött idő csak két vagy három év. Ezek az évek csupán az 5%-át teszik ki a nő felnőtt életének. A maradék 95%-ban dolgozni kell. Teljesen megváltozott tehát a nők életstruktúrája. 100 évvel ezelőtt a gyerekszülés 100%-át tette ki a nő felnőtt életének, ma az 5%-át. Így leginkább már az a meghatározó, mi történik abban a maradék 95%-ban. Hogy akkor van-e munkája, képes-e működtetni egy családot stb. Nem lehet tehát ugyanúgy viselkedni rendszerszinten sem, mint 100 éve. Nem tehetjük meg, hogy erre nem reagálunk. A női-férfi viszonyban, családi viszonyban, munkában, bérezésben, karrierben, bármiben. Korszerűbb gondolkodás kellene.

IÉ.: Máshol hogy csinálják?

F.T.: Kislányom Dániában tanul, így figyelem az északi rendszert is. Svédországban például 480 nap az ún. gyerekszabadság. Nem GYES-re meg GYED-re megy a nő, hanem 16 hónapnyi szabadságot kap egy pár. Egy pár, tehát a férfi és a nő, közösen. Ezt a 480 napot a gyerek 8 éves koráig vehetik ki. Nem kell azonnal. Össze-vissza élhetnek vele. Szülőként úgy is dönthetnek, hogy otthon marad valamelyikük fél évet, majd visszamegy dolgozni, mert dolgozni akar, de ha lesznek pillanatok, amikor kell a szünet, és szépen gazdálkodnak vele. A férfi és a nő. Ezzel ösztönzik a férfit is, legyen szíves kivenni a részét a család működtetéséből, legyen szíves a gyerekével időt tölteni. És ha megint visszanézünk Magyarországra: itthon mindenki elfelejt nő lenni, amint megszületik a gyerek, mert a rendszer is és a tradíció is efelé lök. Svédországban, ha az apa nem vesz ki minimum két hónapot, azonnal elveszik. Bolond, ha nem veszi ki férfiként, mert a nő a férfinek szántat nem veheti ki. A férfit is rákényszeríti a rendszer, hogy legyen a gyerekével. „Latte apukáknak” hívják a férfiakat ebben az időszakban. Ülnek apukák a kávézóban a babakocsival, és lattét szürcsölgetnek.

IÉ.: Nálunk szerinted ez megvalósítható lenne? Egy alapvetően még mindig férfiközpontú társadalomban kényszeríthetnénk apukákat, hogy lattét szürcsöljenek két pelenkázás között?

F.T.: Miért ne? Egy nőnek sem szabadna hátat fordítani minden korábbinak, amikor megszülte a gyermekét. Mert – ahogy kifejtettük – ez frusztrációt szül. Nekem azért tetszik a svéd példa, mert egy kicsit elnyújtja, párhuzamosabban lebegteti a munkát, a dolgozó, ambícióval is rendelkező nőt és a családot. Irtó komplikált, persze. De mikor nőismerőseimmel beszélgetünk hasonló kérdésekről, azt szoktam mondani, hogy nekünk, férfiaknak is komplikált ám az életünk. Mert felénk is özönlenek az elvárások: mi is nézzünk ki jól, mi is tartsuk magunkat karban! Mi is építsük a karrierünket, mi is jól keressünk, mi is foglalkozzunk a gyerekkel! Mi is vegyünk részt a háztartásban, tudjunk főzni stb.! Az elvárás a nők oldaláról is óriási a férfiak felé, de tény, a férfiaknak is abnormális a nők felé. Elvárjuk, hogy a nő mindig gyönyörű legyen, szülés után pár hónappal olyan legyen a teste, mint előtte, vagy még olyanabb…

IÉ.: Ám a helyzet az, hogy sokan el sem jutnak odáig, ki maradjon otthon a gyerekkel, mert nincs gyerek, még csak házasság sem, mert a nők nem találnak párt. Aki megfelelő lenne, az már elkelt, vagy másodszor, harmadszor, sokadszor újrakezdő, már nem akar újabb családot. És van egy olyan kategória is, aki nem is akarja feladni a függetlenségét. Egy értelmiségi nő huszon x évesen kijön az egyetemről, 4-5 évet akar dolgozni, egzisztenciát teremteni. 30 éves korában már nagyon ketyeg az óra, szeretne gyereket, de keserűen tapasztalja, hogy egyedül maradt ezzel az igényével. Ahogy mondtad, óriásiak az elvárások pro és kontra, ám ezzel szemben meg van a totál archaikus magyar rendszer.

F.T.: Értem, amit mondasz. De ez egy messzebbre vezető kérdés. Ez a társadalom irtózatosan szakad. Csúnya amerikai szóval social engineering (magyarra nagyon nehéz lefordítani: talán leginkább a felülről irányított beavatkozást jelenti az emberek életébe – a szerk.) zajlik. Szociális társadalom-machináció, mesterséges fejlesztés és átalakítás. Durván belenyúl a „műszerész” a rendszerbe. A különbség óriási. A szakadék Budapest és a vidék között egyre mélyül. Ez az erőszakos beavatkozás ma olyan szinten szakítja szét ezt az országot Budapestre és minden másra, ami nem egészséges. És ez a férfi-nő viszonyra is igaz. Azért nehéz itt bármit is csinálni, mert itt céllal vagy céltalanul, bár szerintem céllal, mindenbe belenyúlnak. És ez nem jó. Van az emberi erőforrás minisztérium. Ott erről kéne gondolkodni kicsit, csak mondjuk nem a katolikus egyház szemszögén keresztül akkor, amikor Magyarországon a leggyorsabban terjedő „vallás” az ateizmus. Nekem tök egyszerű, én csak kávéházakat üzemeltetek. Nekem csak azt kell tudnom, hogy az a dohánykávé, amit ittál, finom-e. Nem tudom, hogy kell megoldani ezt a problémát, de azt érzem, hogy totál káosz van, s a módszerek, amelyekkel próbálkoznak, nem hatékonyak. A zsigereit tekintve a magyar társadalom konzervatív. Sokkal konzervatívabb, mint azok a nyugati társadalmak, melyekkel egyébként szívesen példálózunk, melyek szintjét annyira vágyunk elérni. A mi mobilitásunk agyban is meg fizikálisan is, meg a rugalmasságunk a változtatásra – nagyon lassú. És ez a nő –férfi kérdésre is érvényes: sokkal gyorsabban változik a világ körülöttünk, mint mi magunk.

(A fenti fotó Frei Tamásról Viszlay Márk munkája.)

A Frei Tamással készült interjú második részét ITT olvashatjátok. Kattintsatok, megéri egyben élvezni az egész beszélgetést!

V. Szabó Kriszta