Én az az anya vagyok, aki a gyereke szúnyogcsípésébe is belehal kicsit. Kapar a torka? Uramisten, biztos tüszős mandulagyulladás, három hétig ágyban, láz, fájdalom, rettenetes… Kicsit megy a hasa? Biztosan bélcsavarodás, vérhas, hetekig ágyban, láz, fájdalom, rettenetes… Fáj a feje? Azonnal röntgen, CT, ugye, semmi komoly?

Gyermekem szemforgatva veszi tudomásul ezt a hiányosságomat, s sokszor rám szól, hogy kulturáltabban aggódjak már, tiszta ciki, ahogy viselkedek. Igen, valóban ciki, elismerem.

De mi van akkor, ha Gyermek – többszöri figyelmeztetés ellenére - azt képzeli, hogy ahol 1 centisnél vastagabb szőnyeg van, ott nyugodtan lehet szaltózni, bukfencezni, cigánykerekezni, s nem lesz semmi baj? Talán arra számít, hogy az akrobaták védőszentje ott kuporog minden egyes kiszuperált matrac szélén, s finoman alátolja, ha esetleg mellémenne az ugrás?

A minap ez a jó szellem épp szabin volt, vagy cirkuszban, mert úgy esett, hogy Benedek egy ártalmatlan bukfencből bizony a szőnyeg mellé huppant. Az édesapja ment Gyermekért angol órára, hogy tramp edzésre vigye. Kriszta, az angoltanár egy kiló fagyasztott sültkrumplival a kezében nyitott ajtót, bentről pedig éktelen bömbölés hallatszott: Benedek jajveszékelve szorongatta lejegelt lábfejét, s közben állandóan elnézést kért az általa okozott kellemetlenségért mindenkitől, aki arra járt.

És itt kezdődött az egyszeri szülő kálváriája. Nem is gondoljuk, mennyire szerencsések vagyunk, ha semmi baja a gyereknek, ha a mindennapi rutin nem borul fel. Mert túl azon, hogy az ember lánya félhülyére aggódja magát az első pillanatban, a második és sokadik pillanatban azért bizony nem kifejezetten rózsaszín vattacukros gondolatok is átsuhannak az elméjén. No, de menjünk sorban!

1. Probléma realizálása után irány a közeli kórház ambulanciája, megröntgeneztetni a duzzanatot.

2. Az autóban Gyermek taknya-nyála összefolyik a zokogástól, s felváltva mantrázza a „biztosan nagyon súlyos” és a „ne haragudj, apa” mondatokat, különböző hangmagasságban és hanglejtéssel.

3. Nem csak a testnedvei vannak összefolyva. Az iskolából távozóban elázott, így a félpiszkos tornacucc - háromnapos, egykor fehér zokni, kitérdesedett melegítő és egy meglehetősen emberszagú tornacipő az öltözéke. Kifejezetten vizsgálat-kompatibilis…

4. „A” kórházban nincs traumatológia és röntgen, de felajánlják, biztosítanak mentőt, amely átviszi Gyermeket és édesapát „B” kórházba.

5. - Mentőőőőőőt???? – visít Gyermek fejhangon. Olyan súúúúúlyoooos??? Jaaaaaj!

6. Gyermek összekanalazva, saját kocsival robogás „B” kórházba.

7. „B” kórházban fiatal rezidens ügyeletben. Igen diplomatikusan úgy tesz, mintha nem venné észre Gyermek szebb napokat látott öltözetét, viszont a lábfejét kihámozva már nem diplomatikus: - Ó, jaj, ó de csúnya! Jaj, jaj! Ez alighanem törés lesz.

8. – Töréééés??? Műteni keeeell? – vinnyog Gyermek.

9. – Ne aggódj, nálunk mindenre van érzéstelenítő!  - folytatja ifjú doktor.

10. – Szuriiiiii??? – válik félholtra Gyermek.

11. Egyszeri szülő megállapítja, a tejfeles szájú orvoskezdeménynek valószínűleg nincsen utóda, különben tudná, hogy egy tízéves esetében célszerűbb oldani, nem pedig fokozni a feszültséget.

12. Gyermek és édesapa egymásba kapaszkodva kitámolyognak a röntgen elé.

13. 40 perc várakozás után kijön a rendelőből egy zord, kontyos, szemüveges hölgy, pattogva közli: - Apuka a helyén marad, te pedig velem jössz! – s csontos ujjaival Gyermek felé int.

14. A röntgen megállapítja, hogy a boka szerencsére nincs eltörve, „csak” szalagnyúlás, zúzódás. Több nap ágynyugalom, három hétig nuku sport. Amint lábra tud állni, mehet iskolába.

Napok óta tart az ágynyugalom. Papíron. Apuka úgy gondolta, a kórházban már megtette, amit megkövetelt az atyai kötelesség, s a továbbiakban bizony munkával tölti az idejét. Egyszeri anya otthon marad a lábra állni képtelen gyerekkel. A lakás belső kétszintes. Gyermek szobája fent, közösségi terek lent. Az egyébként örökmozgó, hiperaktív poronty nehezen veszi tudomásul, hogy a legtöbb, amit tehet, a tablet nyomkodása vagy olvasgatás. Naná, hogy eleinte nem hajlandó beletörődni. Kétpercenként mást talál ki, egyszer fent, másszor lent. Gerinc- és türelempróbáló 37 kiló színizmot 52-szer le-fel hurcibálni 30 lépcsőfokon.

Közben persze sajnálom. Mert kiszolgáltatott, mert kínlódik, ráadásul nem is direkt csinálja. S sajnálom magunkat, a mi kis hármasunkat is. Mert hétvégére kirándulást terveztünk. Gyönyörű idő, természet, nagy séták, szabad levegő. Ehelyett négy fal között napok óta ugyanaz. Jegelés, fekete nadálytő, borogatás, s várakozás, mikor enyhül, mikor lappad, mikor fog Gyermek lábra állni…

Most tehát lassulunk. Itthon vagyunk, legózunk, olvasunk, pihentetjük, kenegetjük. És tanulunk. Magunkról, életről, váratlan helyzetekről. Tanulunk és elfogadunk. Egot építünk kicsit lejjebb. Háborgó lelket csitítunk. Mert van, ami rajtunk kívül áll. Ami akaratunk ellenére megtörténik. Berzenkedhetünk ellene, de felesleges. Most még csak megéljük a váratlant és próbáljuk elfogadni. Keressük az értelmét, az üzenetét, s hálát adunk, hogy „csak” ennyi. Talán tényleg csak lassítani kellett. Mindannyiunknak. Másképp úgysem vesszük észre…

(Az írás 2016. május 8-án jelent meg.)