Elveszett a humorom. Eltűnt valahol útközben. Vagy én mentem túl gyorsan és nem tudott követni, vagy hagytam, hogy elhagyjon. Még nem tudom, hogyan is történt, de hiányzik.

Jó csapat voltunk: a humorom és én. Szerettem az egész rokonságát: az iróniát, főleg az öniróniát, a viccet, a pikírtséget, a könnyedséget.  Mind-mind itt voltak velem. Éltünk együtt, harmonikus szimbiózisban. Soha nem tolakodtak pofátlanul az elmémbe, de én szerettem velük játszani. Szerettem az életemet visszájáról nézni.

Néhány éve, mikor indirekt módon belecsöppentem a nagypolitikába, elhatároztam, hogy nem fogok belezizzenni a mocskos hírverésbe, az idióták támadásaiba, a bántásba, az aljasságba. Inkább nevetek mindenen. Mondják, a jókedv manapság a bolondok sajátja, de a rosszkedv, depresszió haszna meg a gyógyszergyártóké. Úgyhogy olcsóbb az előbbit választani.

Vizsgáltam magam kívülről, ráláttam helyzetekre madártávlatból. S mivel nem tudtam minden baromnak egyesével üzenni - „Hülye vagy, fiam!” -, így inkább magunkon nevettem. Meg kiírtam magamból a rosszat, ami így nem is lett annyira rossz többé. Inkább csak tapasztalás, lelki kavics a lelki cipőben.

De hetek óta nem nevetek. Sem magunkon, sem máson. Nem semlegesítem papírra vetéssel a fájdalmat, a gonoszt, hanem tűröm. És nincs velem az irónia, hogy segítsen. Hallgat. Valahol. Fáradt és erőtlen minden leírt szó, suta és vádló minden mondat. Nem könnyed, nem vicces, nem elegáns. Csak nehéz.

De én nem szeretnék így lenni. Nekem kell a saját énem! Az a cinikus, az a fonákos, az a magán is nevetni képes, a másokkal együtt nevető, de másokat nem kinevető.

Ahogy Szenes Iván dalszövege is mondja: „Akinek humora van, mindent tud,/ Akinek nincs, az mindenre képes.

Látom, mire képesek azok, akiknek nincs. És megijeszt, amit látok. Pusztítanak, rombolnak, gyalázkodnak. És látom azt is, milyenek: keserűek, szürkék, gonoszak, és legfőképpen unalmasak.

Én nem akarok unalmas lenni. Eddig sem voltam, ne most legyek már! Vissza akarom kapni a barátaimat! Cinizmus, gyere haza! Olyan jól megvoltunk nap mint nap. Hiányzol!

Aki látja esetleg a pikírt énemet valahol kószálni, értesítse, hogy keresem! Név a cikk alján, cím és telefonszám a szerkesztőségben! Becsszó, soha többé nem mondom, hogy „viccet félretéve!”