„Partnernek éreztem magam, értékesnek.” Ezt a visszajelzést egy „miért volt jó a tréning” (amit szerveztem) kérdés kapcsán kaptam az egyik résztvevőtől, aki szuperlatívuszokban írt az előadó személyiségéről, stílusáról, a tréning hangulatáról. Pedig a tréning során a résztvevők gyakran kényszerültek kizökkenni a komfortzónájukból, számos olyan feladatot kaptak „irodistaként”, hogy magukról beszéljenek, adjanak elő, és mutatkozzanak meg mások előtt.

Magától értetődőnek kellene lennie, hogy az ember minden interakcióban partnernek, minden helyzetben értékesnek érzi magát. Miért nincs így? Ebből a válaszból ugyanis kiderül, hogy a válaszadónak nem természetes létállapota, hogy partnernek és értékesnek érezze magát. Ezzel pedig nincs egyedül… sőt! Tömeget és társadalmat képez. Miért természetes a folyamatos „összehúzza magát – megfelel (no, nem magának!) – ettől egy percre kiegyenesedik – aztán újra összegörnyed” (néha lázad, de aztán visszadarálja magát a rendszerbe) létállapot? Hol tűnik el az egészséges önbizalom és személyiség?

És az, aki a „hatalmat” személyesíti meg, miért gondolja, hogy ő megteheti, beszélhet és viselkedhet „úgy”? Mire alapoz, kinek képzeli magát a másik emberhez képest? Miből vonja le azt a következtetést, hogy ő valaki felett áll, és a másik ember neki alárendelt?

Honnan vezet az út ebbe a „természetes” létállapotba, ahol az egyén „megszokja”, hogy ő általában nem partner, és nem különösebben értékes?

Ennek kapcsán egy másik jelenség jut eszembe. Számos olyan történet lát mostanában napvilágot, amely tanár-diák közötti szerelmi viszonyról szól, jellemzően a tanár „úr” és a diáklány viszonyáról, hogy egyéb bizarr, esetleg beteges felállást most ne is említsek. A tanári kar e felett szemet huny, mi több, a diáklány le is írja magát a tanárai szemében. Nem, nem a tanár, aki felnőtt emberként a sérült személyiségét egy szeretetre, figyelemre éhes, neki kiszolgáltatott fiatalkorúval kezelgeti, hiúságát legyezgeti, helyzetéből adódóan hatalmával visszaél! A kiskorú diák az, akire lesajnálva és kárörvendően tekintenek: „Lám, milyen ócska”, „Mekkora ribanc”! „Lám, ez is!” És nézik ezeket a lányokat undorodva, utálkozva, milyen olcsón adják magukat. (Pedig valójában maguktól undorodnak, s végre találtak valakit, akire ezt rávetíthetik.) Nos, lehet itt erkölcscsőszködni, kedves érintettek, de Ti tettétek ezeket a lányokat ilyenné, vagy legalábbis, oroszlánrészetek van benne. Igen, nagy részben miattatok lett sérült és szorongó, figyelemre, kedvességre, jó szóra éhes. Aki mindenkinek alámegy, csak hogy szeressék, elismerjék, érdeklődjenek iránta, lelkét kicsit megsimogassák. Mert Tőletek nem kapta meg! Ti nem voltatok ott neki, amikor szüksége lett volna rá! Nektek csak megfelelni lehet, de igazából azt sem. Kiszolgálni Titeket, esetleg.

Ide kapcsolódik, de külön feldolgozandó lenne annak a „népvándorlásnak” a témaköre, amely rendszerint megelőzi az általános iskolai, de sokszor már az óvodai jelentkezéseket is. Az állami, önkormányzati szervek évről évre próbálnak húzni a nadrágszíjon, hogy akadályt gördítsenek e jelenség elé: jogszabályokat hoznak, valamint szigorítják az ellenőrzést, ténylegesen a lakcímkártyán szereplő címen lakik-e a család, vagy csak az oktatási intézmény körzetébe tartozás céljából jelentkeztek be az adott címre. Ahelyett, hogy elgondolkodnának a lényegen. Miért menekülnek el az egyik iskolából, s miért nyomulnak a másikban évről évre tömegek? Kiknek a keze közé nem engedik a gyerekeiket a szülők (már akik ezzel foglalkoznak), s kikre szeretnék bízni őket? Mi testközelből tapasztaltuk, milyen a gyerek a megszégyenítő módszerekkel operáló, gyereket, szülőt nem tisztelő, kártékony pedagógus markában, s milyen, ha igazi pedagógusok gondjaira bízzuk. S hogy miért hagyják sokan mégis gyereküket olyan közegben, ami tönkreteszi őket? A magyarázkodások, hárítások, tagadások változatosak, de a közös eredő az, hogy ezek a szülők is ilyen rendszerben nőttek fel, ebből ma sem látnak ki, s most saját nyomorukat termelik újjá éppen.

Amíg ezt a problémát rendszerszinten csak elnyomják, nem kezelik, addig a társadalom egyik részének léte az alávetettség érzésében, míg a másiknak – a sok sérülést túlkompenzálandó – a hatalmat célnak tekintve örökös mások feletti uralkodási vágyban ölt testet.

Szeretnék végre olyan döntéshozókat látni a megfelelő helyen, akik képesek képes átlátni a helyzetet, s érdemben hozzá mernek nyúlni a probléma lényegéhez maszatolás, mellébeszélés, „fegyelmezés” helyett.

…Nem, nem a pénz miatt van, ne fogjunk mindent erre! Ez mentalitás, intelligencia, egészséges személyiség, igényesség kérdése.

Cserhalmi Ágnes