November van. Hol hideg, hol esős, hol egy kicsit napos és szeles, mintha a búsan derengő elmúlás intene felénk. Hamarosan újra ünneplőbe öltözik a világ, már küszöbön áll, várakozik a december. Lassan hömpölygő tömeg van a temetőkben és a virágos boltokban ilyenkor, mindenszentek és halottak napja körül. Az emberek koszorúkkal, virágcsokrokkal, gyertyákkal megpakolva mennek és emlékeznek, vissza- és felidéznek szeretteket, velük emlékeket, elmúlt korokat és éveket. Mert van halál és vele együtt születés is, van befejezés, de újrakezdés is.

Mégis, most az év utolsó előtti hónapjának kapujában már olyan jólesik a számvetés! Számvetés a múlttal, az elmúlt évvel, a jó és rossz tetteimmel, magammal, magamban. Legyen a november lelkileg könnyebb, szívvel teljesebb, szóval és emberséggel egy szikrányit gazdagabb, mint az elmúlt hónapok. Ha a sűrű avartól és örökké zöldellő, folyondár borostyántól futtatott temetők nagy márványkövei között ácsorgunk és valamit várunk vagy csak gondolunk, akkor érezzük igazán, hogy de jó lenne szépen élni, szépen meghalni.

Az eltűnő ifjúságot, vagy a sokszor már terhesnek érzett öregséget, a nyüzsgő, teremteni vágyó középkorúak mindennapjait, az egész életet és annak végességét ünneplik ilyenkor. Azért mert élni akarunk együtt, békében, nem háborgatva, temetői, sokszor csak a halottaknak kijáró tisztelettel viseltetve egymás iránt. Ezek csak szavak, mégis jólesik a kimondás. Csak azért, mert mindenszentek és halottak napja ezt kívánja. És nem csak az ünnepek miatt, hanem mindig, minden alkalommal, ha önvizsgálatot tartunk. Vagy csak akkor, ha gondolkodunk és beszélünk az életről és a halálról, a születésről és az elmúlásról…