Ülök az esti félhomályban, egyedül. Az egyetlen fényforrást a karácsonyfa villódzó fényei jelentik. Pislogás nélkül bámulom a kivillanó, majd eltűnő kéket, sárgát, pirosat. A néhány hete még méltóságteljesen álló fácska mára száraz, fáradt, megrogyott. Ám annyira hozzászoktam, hogy szinte fáj a gondolat, ideje lebontani. Üres lesz a sarok nélküle, s megint egy évet kell várnom, hogy otthonos méltóságával tartást adjon a mindennapjainknak.

Lao-ce kínai filozófusnak tulajdonítják a mondást: Ne a változástól, az állandóságtól félj! De én állandóságfüggő vagyok! Nehezen lépek, nehezen mozdulok, biztonságban érzem magam a jól megszokott tárgyaim között, a bevett szokásaim ismétlése közepette.

A reggeli rutinom mindennap ugyanaz: ébredés után kávét készítek, aztán megfőzöm a férjem zabkásáját, a fekete elkortyolása közben lenyomok két kört a kedvenc telefonos játékommal, s csak ezek után vasalom ki az inget, pólót, tornanadrágot…

Egy ideje négy karkötőt hordok, mert mindegyikhez egy-egy szép emlékem fűződik: egyet egy keresztény kegyhelyen vettem, a másikat kedves barátnőmtől kaptam, kettő pedig külföldi utazások felejthetetlen pillanatait őrzi.

Két parfümöt váltogatok évek óta. A körmeim általában pirosak, lilák vagy feketék. Ugyanaz a kedves lány a fodrászom egy évtizede, a ruháimat ugyanabban a két-három üzletben szerzem be, mint öt éve. Gyakran hordok pirosat, fehéret és feketét.

A komfortzónámból újabban csak az – egészségügyi okokból elkezdett – ember- és izompróbáló edzés zökkent ki, de azt a jóllétem miatt muszáj végeznem.

2017-re nem fogadtam meg semmit, mert úgy érzem, végre kerek az életem (lassan a fenekem is az lesz). De nap mint nap olyan új kihívásokkal találkozom, melyek megkövetelik a nagyobb rugalmasságot, a folyamatos fejlődést és – bár nagy szó – a bátorságot is olykor. Ehhez pedig nyitottabbá kell válnom, s lelki törés nélkül fogadni a javamat szolgáló változásokat.

Ülök a félhomályban. Nézem a karácsonyfát. Ma még gyönyörködöm benne, de holnap le fogom bontani. Lejárt az ideje.

Változásfüggő nem leszek, az biztos. De nyitottabb az újra igen. Mert muszáj. Időről időre.