Nem mindegy a válasz.  Sikerült már könnyed stílusú, de azért elegáns, gördülékeny, nem akadozó, érdekfeszítő és azért még egy kicsit mulatságos, a résztvevő beszélőkre tekintettel levő szellemes társalgóvá válnod?

Képes vagy népes asztaltársaságok figyelmét hosszú perceken keresztül fenntartani, vagy a diszkrét hölgykoszorúk barátságos, oldott légkörében érzed biztonságban magad? Ösztönösen vagy tudatosan műveled a mindennapok felszínes és gyors találkozásaiban a váratlan vagy várt, hívott és hívatlan vendégekkel az elmaradhatatlan csevegést?

Elkerülhető és megelőzhető a fecsegés, vagy egyszerűen csak úgy jön, és nem lehet mit kezdeni vele? Vannak notórius fecsegők és tökélyre fejlesztett metodikájú csevegők? Többek között ezekre a kérdésekre is megtalálhatjuk a választ Gergő Endre A csevegés esztétikája című tanulmányának olvasása közben, amely a Nyugat folyóiratban jelent meg 1929-ben.  

Hogy a két világháború között élénkebb társasélet volt, az nem kétséges, hiszen az embereket még nem ejtette rabul a virtuális valóság. Márpedig egy jó kis beszélgetés, legyen az csupán egy spontán csevegés, nem mindegy, milyen hangulatban telik. Így voltak ezzel mindig, minden időben az emberek, főleg, ha nem kötötte gúzsba szigorú etikett a beszélőket.

És hogy mi a különbség a fecsegő és csevegő személyek között? Azt bizonyára minden olvasó tudja, de azért a korabeli tanulmány idevágó részleteiből is szemezgessünk egy kicsit:

„A csevegő üzem sima vagy nehézkes járását jórészben a «fűtőanyag» mennyisége dönti el. Jóltáplált, derült kedélyű vagy fecsegésre általán hajlamos emberek beszélgetése mindig élénk menetű: mert a sima lefolyást garantálja a hozzá szükséges lelki erőkészlet bősége. Ugyanez a helyzet akkor is, ha oly beszédtárgy merült fel, mely a csevegőkör minden résztvevőjét élénken érdekli; vagy ha egyik-másik résztvevő különösen szellemes és mulattató (ami másszóval fölös szellemi energiák termelésére való képességet jelent).”…

„Visszájáról is nézhetjük a dolgot és rámutathatunk a rossz csevegő ismert típusaira. Köztük előtérbe nyomul, jellegéhez híven, a fecsegő embertípus. A fecsegő túlsokat beszél egyszerre, s ezzel az egészséges társalgási ritmus kifejlődését megnehezíti; válaszra, közbeszólásra nem reagál, viszont ő maga untalan félbeszakítja partnerét s ezzel logikai zavart teremt. Más beszélgetőt nem enged szóhoz, rontva a csevegő-hangulat összhangját; végül pedig akár saját szavai közben, akár mást megszakítva, szüntelen témát változtat, néha valósággal tárgyról-tárgyra ugrál; vagy ellenkezőleg, túlságosan is elmerül némelyik témának mellékes és senkit sem érdeklő részleteibe. A csevegés, melynek ilyen típusú résztvevője van, tökéletlen, telve struktúrahibákkal. Résztvevői - magát a fecsegőt kivéve, aki mindig jól mulat - kielégületlenek maradnak, hiszen nem válhattak aktív szereplőkké; maga a csevegés pedig, mint «mű», zavaros és tökéletlen.”