A karácsony az egyetlen olyan ünnepköre az évnek, amikor mindannyian mások leszünk egy kicsit. Abban a néhány napban, amíg együtt vagyunk, kisimulnak a vonások, nyitottabbá válik a szívünk, más szemmel nézünk egymásra és saját magunkra is.
Mindannyiunknak megvan a maga karácsonyi lélekcsomagja, az egyéni érzésburka, ami körülöleli, ha közeledik a Megváltó születése.
Én link vagyok. Halogatós, tologatós, fogadkozós, de a kora ősszel felállított menetrendet még sosem tudtam tartani. Idén sem volt ez másként. Az ünnepi hozzávalók jelentős részét az utolsó nagy tolongásban szereztük be (a férjem abszolút az én másik felem ebből a szempontból), amikor majdnem arra jutottunk, hogy inkább a pravoszláv karácsonyt ünnepeljük jövőre. Január elején úgyis kihalt az ország, mindenki a pénztárcáján, az alakján és az idegein ütött sebeket nyalogatja, így mi lazán elférnénk a vásárcsarnokban, a plázában meg az utakon.
Természetesen nem így lesz, mert a mi karácsonyunk a mi karácsonyunk. Minden megelőző idegbajával, tolongással, takarítással, véget nem érő főzéssel és véget nem érő zabálással, a fenyőillattal, a csillogó szemekkel, a csomagolópapír zizegésével, az ellobbanó gyertya sercenésével és füstszagával.
Mindent szeretek ilyenkor. Szeretem a csendet, de a zajt is. A könyveket, de a tévét is. A Reszkessetek, betörők!-et, az Igazából szerelmet, a Shreket. Az egész nap pizsamában lődörgést, az „akárhova nyúlok, süti terem” mennyország közeli állapotát.
És ilyenkor nem kívánok nagy dolgokat. Sem aktuálisan, sem a következő évre.
Csak annyit, hogy ami most van, az legyen, megadasson jövőre is. Hogy egészségesek legyünk, szeressük egymást, ahogy most. Hogy kerüljön fenyőfára, ünnepi menüre, a gyereknek ajándékra.
Meg még annyit, hogy az érzés, ami ilyenkor ellep, minden évben egy kicsivel tovább tartson!
És ezt kívánom csapatunk nevében az IgenÉlet minden kedves olvasójának is nagy-nagy szeretettel!
V. Szabó Kriszta