Elérkeztek a hosszú, forró napok. A tikkasztó kánikula, amikor a fővárosi lakók egy része, ha teheti, elmenekül a hőség elől, valahová vidékre, hegyekbe vagy tópartra, csak el, messzire az olvadó aszfaltrengeteg katlanából.

Mások maradnak. Kényszerből, átszédelegve nappalokat a felforrósodott panel tizedik emeletén, vagy éppen kuporogva valami kis árnyékos szegleten, de akadnak olyanok is, akik klimatizált szobákban tengetik napjaikat. Aztán léteznek azok a városlakók is, akik alig várják, hogy elnéptelenedjenek az utcák és hosszú esti sétákra indulnak a huszonegyedik századi, budapesti „trópusi” éjszakákban. 

Júniusi forró napok: a körúton fürdőruhában az apró árnyas erkélyen még az utolsó, el nem száradt kis petúniát locsoló lakó, zsúfolásig telt strandok, szökőkutak hűsítő vizébe lábukat lógató fiatalok, fagylaltokért és jéghideg italokért sorban álló vagy éppen azokért sóvárgó emberek, meg a belvárosban másnaposan kóborló turisták sokasága.

Félájult várakozók a tűzforró villamosmegállókban, vagy éppen a képtelen hosszúságúra nyúlt út- és sínfelújítási munkálatok miatt pótlóbuszokon izzadó utazók elcsigázott ábrázata.

Lehúzott ablakú autókban dübörgő zenét hallgató, éppen csak egy kézzel a kormányt megpiszkálgató naplovagok, vagy a húsz fokra hűtött kocsiból, öltönyben a légkondicionált irodába átrohanó, munkába temetkező kontinentális dolgozók.

A klímától vagy a különféle allergiáktól folyamatosan náthás emberek sokasága, akik számára a nyár egyfajta apatikus kiábrándultságot jelent. A lehúzott redőnyök mögött egész álló nap filmeket néző vagy éppen számítógépes játékokat játszó, ritkábban olvasó gyerekek, de lehet, hogy felforrt agyvízzel, véresszájú kommentelésekkel önkielégítő férfiak és nők ezrei.

Aztán ott vannak a kertes családi vagy éppen társasházak lakói: a télen még a négy fal mögé zárt titkok most az ikerház verandáján kibeszélve az összes szomszéd számára ismeretesek lesznek, hiszen eljött a jó idő, a rövid ruhák, a kitárt ablakok és a rejtegetett sebek kivillanásának időszaka.

A társasházak közös használatú kertjeiben most kedélyesen, netán inkább duzzogva szólítják meg egymást a korábban csak a lépcsőházi ajtónyitás közben fejbiccentéssel köszönő lakók, mert mindketten egyazon bodzabokor árnyékában szeretnének pihenni. Kié is ez a sufni? Miért is nem állhatok be a kertbe az autómmal? Nem kéne lebontatni a szomszéd garázsát? Minek rakja a muskátliját pont a bejárati ajtó mellé, hogy majdnem átzuhanunk rajta? És még sorolhatnám az ilyenkor elhangzó jellegzetes kérdéseket. 

Aztán az ezermester Jancsi bácsi nekiáll megszerelni a télen szétfagyott kaputelefont, toldozzák, foltozzák a kerítéseket, vannak, akik megszállottan gyűjtik be a város különböző pontján megérett cseresznyét, meggyet, sárgabarackot a nagy becsben tartott, kihalófélben lévő budapesti gyümölcsfák utcára lógó ágairól.

Giccsesen szép szerelmi jelenetek a Gellért-hegyen és a Duna-parton, első randevús párok, vagy az örök újrakezdők nagy találkozásainak időszaka és a nevetést vagy panaszkodást, jó kedvet vagy éppen forgalmi dugók miatti szitkozódások hangzavarát megtörő, szirénázó mentőautók riadalmai. Az utolsó vagy az első, szomorú vagy szép, elviselhetetlenül forró mégis magával ragadóan kábulatos, budapesti nyár - nekem ez is egy szerelem.