Kislányként, amikor már tudtam, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyi ajándékot, imádtam meglepetéseket vadászni. Nagyapóval mentem mamának választani, és mamával nagyapónak. Persze a kis összekuporgatott zsebpénzem nem mindig volt elég, de általában sikerült a feleket meggyőznöm, hogy egészítsék ki. A Corvin áruházba jártunk, ott volt mindenféle bolt, ötletezhettem, ki minek örül majd. Persze mindig papának volt nehezebb választani, valahogy úgy voltam vele, hogy mi, lányok – azaz nagymamám és én – úgyis hasonlónak örülnénk. Így adódott például egyszer, hogy egy játék babakocsit kapott mama a fa alá – tőlem. Persze azzal a felkiáltással éltem, mikor kibontotta, hogy persze ha gondolja, adok bele babát a kollekciómból, és ha megunja, és tologatom helyette. Naná, hogy együtt tologattuk onnantól.

Aztán persze felnőttem és megtanultam, mi a jó ajándék. Kellett ehhez az is, hogy sem a házasságomban, sem az utána következő, hosszú kapcsolatomban nem kaptam igazi ajándékot. Hol a november közepén vett csizmát kellett annak betudnom, hol a januárban valamelyik reptéren akciósan levadászott parfümöt, máskor egy új konyhai eszközt. A születésnapom sose az igazi napon volt, hanem amikor éppen eszébe jutott valakinek, hogy ja, ez megint egy évvel öregebb lett, és hozzám vágott valami aktuális, számára hasznos háztartási eszközt.

Én azért mindig igyekeztem kitalálni, ki minek örülne. Egy jó könyv, egy zsebkés, egy új, szép póló – olyan dolgok, amiket maguknak talán sose vettek volna meg. Én pedig közben örültem életem legszebb ajándékainak – a gyerekeim karácsonyi és születésnapi rajzainak, vagy később annak, ahogy árnyékként követtek a könyvesboltban és Sherlock Holmes-t megszégyenítő módon próbálták kideríteni, melyik könyvre vágyhatok igazán a kezembe vettek közül.

Hármas kis családunk ünnepei során, miután együtt örültünk a vágyott, és tényleg megkapott ajándékoknak – melyek azért sokszor, pénzmag híján valóban csak jelképes apróságok voltak -, elmerengtem az embereken. Sose értettem meg azt a felkiáltást, hogy karácsonykor, születésnapkor a felnőttek egymásnak nem ajándékoznak. „Mi nem veszünk egymásnak ajándékot” – mondták. Mert csak a gyerekeknek jár. És mindig meglepődöm a személytelen italokon, márkás csokoládékon, bonbonokon.

Ha valakit szeretek, akkor ismerem. Ha pedig ismerem, akkor tudom, vagy ki tudom találni, mire vágyik. És ha csak nem alkoholista vagy borszakértő, valószínűleg a piánál lehet jobb ötlet is. Hacsak nem Gombóc Artúr, a csokinál kreatívabb ötlet is lehet. Persze ezek kísérő ajándéknak jók, hiszen egy kellemes bor, egy finom – mondjuk marcipános – csoki mindig öröm. De nem igazi ajándék, még akkor sem, ha menőbb, ha drágább, ha márkásabb. Mert sokszor egy szép képeslap, vagy kinyomtatott fotó, pár keresetlen szóval nagyobb örömöt tud okozni, és sokkal nagyobb meglepetést, mint bármelyik ultramodern konyhai robot.

Tudom, sokszor az a magyarázat, hogy nincs rá, hogy nem futja. Hogy a gyerek a fontos, a felnőtt mellékes. És ez annyira álságos! Ha nem futja rá, készíteni akkor is lehet. Akár egy sütit, akár egy kedves lapot, bármit. És igen, a gyerek a legfontosabb, de nem csak ő a fontos. Ha mi, felnőttek nem vagyunk egymásnak fontosak, ha mi nem figyelünk oda egymásra, a másik igényeire, vágyaira, álmaira, akkor nem fogjuk tudni átadni a gyerekeknek sem az ajándékozás csodáját. Akkor sose fogják látni a másik ember arcán a meglepett örömöt, a meghatottságot, hiszen a saját örömüket a saját arcukon ők nem láthatják. Azt csak mi látjuk. No de meddig, ha nincs előttük a példa?

Az igazi ajándék persze pénz. Idő, fáradtság, ráadásul nem is kevés. Sok, főleg, ha azt akarod, hogy valóban igazi, nagybetűs ajándék legyen. Márpedig akarni kell, másként nincs értelme. Ilyenkor pedig sok idő, hogy figyeld a másikat, tudd, milyen ember, mit szeret és mire vágyik, mik az álmai és mik lehetnek apró, soha ki nem mondott titkai. És pénz is, mert az idő is pénz, az az idő, amíg elkészíted, vagy akár megkeresed azt, aminek örülne. De ez a pénz sosem lesz ugyanannyi és ugyanaz, mint amennyiért az elkopott helyett a csizmát veszed, amennyiért a konyhai robotot beszerzed, hogy utána éjjel-nappal azon főzhessen rátok. Sosem lesz ugyanaz és ugyanannyi, mint a hetekkel később pótolt, elfogyott parfüm, vagy akár a plazmatévé, és a menő mobiltelefon.

Ajándékozni igenis kell. Mert ajándékot adni jó, vallom, jobb, mint kapni. Mert a legnagyobb ajándék az, ha látod az örömöt annak az arcán, akit szeretsz, legyen az gyermek, kedves vagy barát.

Véget ért a karácsonyi őrület. Tavasztól nálunk jönnek a név- és születésnapok. Bizony, már most nem árt figyelnem, ha ki akarom találni a tutit. És nem vagyonokért, nem a külvilágnak mutogatásért, hanem szeretteim öröméért.