Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

Reggel óta ülök a parton

 és nézem a hullámokat.

 Mint csendes őrült, szakadatlan

 fecseg a víz, nő és kicsap,

 aztán függönyként lezuhog

 a szirtről, ahol heverek,

 és rögtön új rohamra indul

 s játékát sohsem únja meg.

 Minden percben vagy tizenötször

 idehabzik a végtelen, 

sebezhetetlen ölelése

 ugrálva fut a köveken;

 mint az idő, oly óriás

 és oly puha az ereje,

 nézem és oly kicsi vagyok, hogy

 csak játszani tudok vele.

 Hát játsszunk tovább, moss körül,

 tenger, te hánykódó idő,

 lüktesd föl rám perceidet,

 örök-eleven temető;

 az óra reggelt és delet

 mér ki, tegnapot s holnapot:

 saját magadban ringva te

 az öröklétet mutatod.

 Játsszuk, öröklét, a halált!

 Szoktass a rosszhoz, játssz velem!

 Partodon már évezredek

 múltak el ép ily csendesen;

 múljék el ez az egy nap is,

 ez az egy ember, aki csak

 vendégnek jött most messziről

 és nézi hullámaidat.

 Játsszunk, élet, te óriás,

 örökkévaló őrület!

 Tolmács nélkül is értem én

 érthetetlen beszédedet:

 magamnak vendég, neked annyi, –

 neked még annyi sem vagyok…

 Egy őrült fecseg és a másik

várja a lemenő napot.